A „nemzetbiztonsági rendszerváltás” előzőekben ismertetett meséjének folytatásaként a vezérőrnagy azt is elmondja, hogy „1990 februárjában nyilatkoztatták az állományt a III/IV-es csoportfőnökségen, hogy ki hová akar tartozni?” (kiemelés tőlem). „Két választásunk volt: vagy a rendőrséghez csatlakozunk, tehát a belügyminisztérium alá, vagy pedig a Magyar Honvédség tisztjeként szolgálunk tovább.” (Novák, 128. o.).

Hamar Ferenc megint elszólja magát: korábban (a 125. oldalon) kikotyogta, hogy egy személyügyi beszélgetés során a BM III. „csoportfőnökség” (helyesen: főcsoportfőnökség, hacsak nem a III/III-ra vagy III/IV-re gondolt) személyügyi tisztjének egy továbbtanulási ajánlat kapcsán már 1975-ben kijelentette: „Nem szeretnék katona lenni”. A jogi egyetemre ment, és rendőr maradt a rendszerváltásig. Akkor 1990-ben miért választotta mégis a Magyar Honvédséget a rendőrség helyett? Arra gondolok, hogy talán BM-es főnökei sugallatára, akik őt és társait így építették be a katonai szolgálathoz.

A kívánságműsor (ki hová akar tartozni?) módjára megszervezett személyügyi biztosítás révén sikerült a katonai és a „polgári” (azaz rendőri és belügyes) titkosszolgálatok között egy olyan informális kapcsolatrendszert létrehozni (vagy inkább: a rendszerváltás előttről megőrizni), ami sértette az egységes vezetés elvét, és a katonai elhárításon keresztül a Magyar Honvédség belső információit, titkait illetékteleneknek szolgáltatta ki. A KBH-n belül létrejött egy árnyék-titkosszolgálat, ami nem a honvédelmi, hanem a belügyminisztériumi, rendőri vezetésnek jelentett. Ezzel hazánk katonai biztonságát külső veszélynek tették ki, hiszen ugyanezek a jogelőd szervezetek és a bennük szolgáló magas rangú rendőrtisztek már a rendszerváltás előtt is szoros, intézményes kapcsolatban álltak a szovjet-orosz titkosszolgálatokkal.

„A rendszerváltás nálunk” c. alfejezet így folytatódik: „Sokan nyugdíjba vonultak, akik pedig maradtak, azoknak alá kellett írniuk az új eskü szövegét.”. Az „alá kellett írniuk” megfogalmazás arra utal, hogy a nyilatkozó vezérőrnagyot is beleértve a katonai és a BM-es elhárítás személyi állományának egy része csak kényszerből, kelletlenül tett hitet az új Magyar Köztársaság alkotmánya mellett, és a szíve mélyén megőrizte lojalitását az előző rendszerhez. A kádári „titkosrendőrség” nem szűnt meg létezni, csak láthatatlanná vált, és beépült a nemzetbiztonsági szolgálatokba.

Ugyanebben az alpontban (A rendszerváltozás nálunk) Hamar Ferenc azt is elmeséli, hogy 1990 nyarán valakik feljelentették különböző visszaélések miatt, amely vádak alól a vizsgálat tisztázta őt és kollégáit. Ennek ellenére a Raffay-affért követően néhány hónappal mégis kirúgták a szolgálat állományából hatvan másik emberrel együtt. Az eljárás azért is meglepetésként érte, mert Gubicza ezredes biztosította arról, hogy az ügynek nem lesz folytatása, mert az Raffay magánakciója volt, amiről a minisztere, Für Lajos nem tudott.

- „Megalázó volt, hogy 43 évesen nyugdíjba küldtek, és a katonai igazolványomba beírták, nyugdíjas.” jelenti ki a vezérőrnagy, aki ezután egy Kft-nél dolgozott, majd 1993-tól Horn Gyula miniszterelnök-jelölt testőrcsapatának vezetője lett. Az 1994-es választások után visszahívták a KBH-hoz, ugyanabba a pozícióba, ahonnan elküldték, ő lett a HM és a vezérkar (osztályvezetői szintű) elhárító főnökhelyettese. Pár hónappal később viszont a KBH főigazgatója, Stefán Géza „kiszemelte”, és kinevezte műveleti főigazgató-helyettessé (130. o.).

Nincs okunk (egyelőre) abban kételkedni, hogy a Hamar Ferenc elleni, említett vádaskodások megalapozatlanok voltak. Annyit azonban tegyünk hozzá, hogy az őt tisztázó eljárás – a szövegből kihámozhatóan – nem ügyészi vagy bírói tárgyalás, hanem parancsnoki hatáskörben lefolytatott belső ellenőrzés, vizsgálat volt. A titkosszolgálatok történelméből ismert, hogy a gyakorlatban az ilyen vizsgálatok nem mindig járnak egyértelmű eredménnyel, és a „parkolópályára tett”, majd hónapokkal később kirúgott munkatársakkal nemigen szokták közölni eltávolításuk valódi indokait. Lehet, hogy a Raffay-ügy miatt menesztették, de az is lehet, hogy ez csak egy csepp volt a pohárban. Azzal viszont tökéletesen egyet lehet érteni, hogy 43 évesen indokolatlanul nyugdíjba küldeni valakit akarata ellenére: megalázó. Sajnálatos, hogy ez még évtizedek múlva is a mindenkori hatalom egyik kedvelt fenyítési eszköze maradt, még akkor is, ha most „járadékosításnak” hívják az idő előtti kényszernyugdíjazást.

A személyügyi eljárások az új rendszerben is lelketlenek, embertelenek és szakszerűtlenek maradtak. Kiemelten fontos, bizalmas, nemzetbiztonsági munkakörökben nem a szakértelem és a nemzeti/demokratikus elkötelezettség, hanem szinte kizárólag a pártpolitikai lojalitás és a személyekhez dörgölődzés számított a szakmai pályafutás vargabetűit meghatározó tényezőnek. A kormányváltások az államapparátus különböző ágazataiban, még a nemzetbiztonsági szférán belül is tömeges tisztogatásokat és rehabilitálásokat hoztak, bosszúszomjas leszámolás – vagy éppen diadalmas visszatérés – jellegét öltötték. A nemzetbiztonsági szakmai szempontok a személyügyi munkában (is) háttérbe szorultak.

A sarkalatos következtetések levonását – a fenti és számos hasonló, problematikus esetről szerzett ismereteink alapján – függetlenül attól, hogy mindent elhiszünk a vezérőrnagynak vagy sem, a következő bejegyzésekben folytatjuk. Előtte azonban most zárásként:

Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

1. Gondolkozzatok el az eddigieken!
2. Alkossatok önálló véleményt a nemzetbiztonsági „rendszerváltozás nálunk” őszinteségéről, szakmai tartalmáról, a személyi és szervezeti átalakulás mélyrehatóságáról!
3. Mit takar az „egységes vezetés” elve?
4. Milyen személyügyi megfontolások indokolhatták a nemzetbiztonsági szolgálatoknál az átszervezés oly módon történő végrehajtását, hogy a beosztásokba helyezést nem a szakmai alkalmasság, a tapasztalat, a beválási mutatók, az erkölcsi feddhetetlenség és az új, „demokratikus” rendszer melletti elkötelezettség, hanem a „Ki hová akar tartozni?” kérdésre adott válaszok alapján döntötték el?
5. Ti hová akartok tartozni?

 (Folytatjuk...)

 Kedves Olvasók, a nyári nagy melegre, a várható törvénykezési szünetre és az unokák kerti táboroztatására tekintettel (medence és felfújható vízicsúszda van) az elkövetkező mintegy két hónapban kis intenzitással folytatom a leleplezősdit, heti egy, maximum két alkalomra szűkítve a bejegyzések számát. De ne aggódjatok, az elefánt nem felejt, és én sem felejtem el azt, amit megígértem, így azt sem, hogy az előző bejegyzésben kilátásba helyeztem, hogy a rendszerváltás-kori szélsőjobbos és szélsőbalos főszereplők bizarr törekvéseinek felvázolásával folytatom az akkori (1990-es években beindult) nemtelen politikai és a tőlük elválaszthatatlan titkosszolgálati „cicaharc” fejleményeinek ismertetését. Ezek között említhetjük a körkörös védelem és a körkörös támadás koncepciójának szárba szökkenését, az ún.  Magyar Gárda megalakítását, a Kalasnyikov-ügyet, „Nagy-Magyarország” területének visszaszerzését a fegyveres erők bevetésével, és más efféle bornírt ötleteket, terveket, előkészületeket.

Für Lajos honvédelmi miniszter, aki az MDF politikusaként állítólag „jobbközép” irányvonalat képviselt és szakmai kvalitásait mi sem jellemzi jobban, minthogy feltalálta a „körkörös védelem” stratégiai eszméjét, 2007-ben a Jobbikkal közösen részt vett a törvényellenesen létrehozott és aztán bírói úton megszüntetett fasisztoid Magyar Gárda megalapításában, és fő ceremóniamestere volt a köztársasági elnöki palota előtti provokatív zászlóavatási színjátéknak. Helyettese (államtitkára), Raffay Ernő, az MDF politikusaként a „Kalasnyikov-ügy” értelmi szerzője, később szintén a Jobbik szélsőségesei mellett kötött ki, és ma is váltig hangoztatja, hogy 1990-ben lehetőség lett volna a Trianoni Szerződésben elcsatolt területek visszaszerzésére Szerbiától, Szlovákiától, Ukrajnától (és talán Romániától is), de ezt az Antall-kormányzat – az ő helyzetfelismerése és javaslatai ellenére – elmulasztotta.„Határozottan állítom - szögezi le az Antall-kormány honvédelmi minisztériumának államtitkára (a tortenelem.hu portálnak adott nyilatkozatot közölte a nol.hu), hogy horvát szövetségben visszaszerezhettük volna a szerbek által elvett területeinket. A történelmi Horvátország felszabadítására elindították 1995-ben az Oluja (Vihar) fedőnevű hadműveletet. Horvát részről már 1990-ben felvetődött egy szövetség létrehozásának gondolata Magyarországgal. Ez óriási jelentőségű lett volna, ezért az akkori magyar kormány felelőssége igen komolyan felvetődik. Arra, hogy (politikai) államtitkárként volt-e köze a horvátok fölfegyverzését segítő Kalasnyikov-ügyhöz, ezt mondta: - Utólag már elmondhatom, hogy (...) 1990-ben Horvátországot jó minőségű fegyverekkel és sok millió lőszerrel láttuk el, így támogattuk a horvát szabadságharcot Nagy-Szerbia ellen”.

Évekkel ezelőtt volt alkalmam olyanokkal beszélgetni, akik annak idején jelen voltak néhány rendezvényen, ahol Ruth Anderson ezredes, amerikai katonai attasé barátilag óva intette a magyar katonai-politikai felső vezetést attól, hogy fegyverszállításokkal és más módon úgy avatkozzon be a délszláv térség folyamataiba, hogy azzal ne a békés, demokratikus átalakulást segítse a környező országokban, hanem a köztük lévő ellentéteket szítsa, és a zavarosban halásszon. Raffay Ernő bizonyosan nem fogadta meg ezeket a tanácsokat.

Mi ebből a tanulság? Mindössze annyi, hogy a 90-es évek „jobbközép”-nek mondott meghatározó politikusai közül később sokan megtalálták az utat a szélsőjobbhoz, amitől valószínűleg soha sem álltak nagyon távol. Úgy vélem, nem a hozzájuk hasonló, valóságlátásukat idejekorán elvesztő vezetők stratégiai érzékén, erkölcsi felelősségtudatán vagy bölcsességén, hanem a tényleg jobbközép Antall Józsefen és másokon (köztük amerikai barátainkon) múlott, hogy Magyarország nem intézett „körkörös támadást” szomszédai ellen, vagy nem sodródott bele akarva-akaratlanul egy fegyveres konfliktusba a Balkánon.

Voltak a szomszéd országok titkosszolgálatainak információi a magyarlakta területek katonai erővel való visszaszerzésének hagymázas terveiről? Nem tudom, de abban szinte biztos vagyok, hogy egyes MDF-es civil „hadvezérek” és katonapolitikusok felelőtlen viselkedésének, meggondolatlan nyilatkozatainak köszönhetően a szomszédságunkban sikerült megerősítenünk a velünk szembeni zsigeri gyanakvást, ami – valljuk be – nem is volt teljesen alaptalan.

Térjünk inkább vissza a „vezérőrnagyi szemüveghez”.

Hamar Ferenc a Raffay-afférhoz magyarázólag hozzáfűzi: Azt tudni kell, hogy a belügyből a katonai kémelhárításhoz tartozó dossziékat már korábban áthozták ebbe az épületbe. Több ezer dokumentum és karton volt itt elzárva (129. o.).

Valóban, ezt tudni kell!

Miért kellett több ezer dokumentumot és kartont a belügyből „a Lehel-úti bázisunkra” (128. o.) átszállítani? A katonai elhárítás (III/IV, később KBH) központja (akárcsak a III/III-é, amiből az NBH lett) közvetlenül a rendszerváltás előtt (és utána még évekig) a Falk Miksa utcában volt, ugyanabban az épületben, de különböző emeleteken. A BM III. főcsoportfőnökségnek és azon belül a III/III. csoportfőnökségnek a központon kívül még több objektuma volt. A III/III-as SZT-ügynökök nyilvántartásait aligha a központban tárolták és kezelték (ott nem is találták őket a kutakodók, bármennyire is keresték). Ezeket az aktákat a BM-ből olyan helyre kellett átszállítani, ahol szigorúan tudják őrizni (és tovább használni) őket, de elkerülik a szenzációvadász újságírók és a bosszúra éhes politikusok figyelmét.

A másik kérdés ezzel kapcsolatban: Miért kellett volna a rendszerváltás után az állítólag „intakt” (a Duna-Gate botrányban nem érintett) katonai kémelhárítás (külön tárolt) dokumentumait átszállítani a katonai kémelhárítás (egyik) objektumából a katonai kémelhárítás (másik) objektumába? Mennyiben segíthette ez a biztonságot? Ha a féltve őrzött, még a honvédelmi államtitkár elől is óvott iratok tárolására a Lehel-úton jobbak voltak a feltételek, mint az előző helyükön (ami szintén a katonai kémelhárításhoz tartozott), akkor korábban miért ott tárolták őket, és nem amott? A katonai elhárítás – még ha a rendszerváltást megelőzően a BM-hez tartozott is – az „objektum-elv” alapján működött, azaz szervezetei a célcsoport Magyar Néphadsereg (a rendszerváltás után Magyar Honvédség) katonai objektumaiban helyezkedtek el. A rendszerváltás vagy a Duna-Gate-ügy tehát a III/IV, illetve KBH irattárainak költöztetését egyáltalán nem tette volna szükségessé. A III/III-ét annál inkább.

Továbbá: Ha a Lehel-úti épületet megnevezte Hamar, mint a KBH titkos hálózati nyilvántartásának helyszínét (ami önmagában eléggé meredek húzás volt még 2013-ban is), akkor a korábbi „belügyminisztériumi” III/IV-es objektumot miért nem nevezte meg? Az messze nem lett volna ilyen meredek (hacsak nem a III/III-hoz tartozott).

Egyáltalán mit hova szállítottak, és miért?

A BM-ben a III/III. ügyosztály aktáit a Dunagate-botrány kirobbanása után részben ledarálták, részben – több kutató (pl. Kenedi János, Tabajdi Gábor) által is megfogalmazott gyanú szerint – ismeretlen belügyminisztériumi objektumból ismeretlen helyre szállítva tették hozzáférhetetlenné. A Falk Miksa utcába nem lehetett átvinni az anyagokat, hiszen az az objektum – mint központ – túlságosan is szem előtt volt. A Lehel-úti laktanya viszont nem volt összefüggésbe hozható a III/III. csoportfőnökséggel, legfeljebb a III/IV-gyel. Hamar vezérőrnagy tehát alighanem elszólta magát, és ezzel megerősítette azt, amit a kutatók eddig csak megalapozott sejtésként tudtak megfogalmazni:

A Duna-gate botrány kirobbanása után a BM-ből a katonai elhárítás objektumába szállították át a III/III aktáit, és tették ezzel (törvénytelenül) hozzáférhetetlenné azokat a különböző vizsgálóbizottságok számára. Vagyis a katonai elhárítás (a KBH) a rendszerváltás után is a BM-mel összejátszva dacolt a saját kormányzata akaratával, vezette félre a hatóságokat, a parlamenti bizottságokat és a közvéleményt. Mindmáig.

Az egymást követő kormányok – legalábbis bizonyos kormánykörök – ennek minden bizonnyal tudatában voltak (Raffay próbálkozásai is ezt jelzik), de a „róka-fogta csuka, csuka-fogta róka”-helyzettel nemigen tudtak mit kezdeni, mert így vagy úgy, de mindannyian érintettek voltak „ügynök-ügyben”.

A szélsőjobbos és/vagy szélsőbalos, volt vagy még aktív ügynökök minden párt soraiban megtalálhatók voltak. A hírszerző/elhárító, ügynöktartó tiszteket ugyan el lehetett távolítani a szolgálatoktól, ki lehetett rúgni azt, aki elszemtelenedett vagy a jelenléte más okból kellemetlenné vált, de nem lehetett „bántani”, mert túl sokat tudott. Így aztán a kirúgott titkosszolgák a mindenkori ellenzék sorait erősítették, és a következő kormányváltáskor visszakerülhettek a pozíciójukba, vagy legrosszabb esetben „szakértőként” alkalmazták őket. Aki lapított, azt békén hagyták, vagy az adott szervezetbe „beépített” ügynökként tovább foglalkoztatták. A kényes (ugyanakkor dinamikus) egyensúly – és az „önmérséklet” – fennmaradásához a pártok közötti ingadozó erőviszonyokból fakadó bizonytalanság-érzés és a „szakmabeliek” véd- és dacszövetsége is hozzájárult. Ez a rendszer csak 2009-ben borult fel, de erről majd később szólok.

 Túl vagyunk egy hat bejegyzésből álló sorozaton, amelyben egy elrettentő példán keresztül bepillantást nyerhettünk az 1974-75-ös „nagy kémügybe” és egy olyan, 50 ártatlan életet követelő légikatasztrófába, amiért a felelősség a BM-es katonai elhárítást terheli,  Most tovább lépünk időben előre, egészen a rendszerváltásig.

Lapozgatom Naiv Balfácán olvasónaplóját, amelyet rám  hagyott.

A Titkosszolgálat – vezérőrnagyi szemüvegen keresztül c. könyvfejezetben (Novák, 2013, 107-146. o.) A rendszerváltás nálunk alcímmel (128.-130. o.) Hamar Ferenc ismerteti, hogyan akadályozta meg 1990 szeptemberében Raffay Ernő, honvédelmi államtitkárt abban, hogy a katonai kémelhárításhoz tartozó dossziékba betekinthessen. Kijelenti: Úgy gondolom, hogy rendszertől függetlenül, sehol a világon, egyetlen demokráciában sem megengedett és elfogadható, hogy a politikusok belenézzenek és turkáljanak a katonai elhárítás titkos iratai között, és szemezgessenek a hálózati személyek aktáiból.

Touché! – azaz fején találta a szöget.

Még akár igaz is lehetne a vezérőrnagy úr elmés megállapítása, de van itt azért egy pár ellentmondás. Először is laikusként úgy gondolom, hogy a katonai kémelhárítás és a katonai elhárítás szavak felváltva történő használata (ahogy azt Hamar tábornok teszi a fejezetben), szakmai és logikai pontatlanság. A kettő nem egy és ugyanaz. Egyik a másik részterülete, mint ahogy minden fehér lóról elmondható, hogy ló, de nem minden lóra igaz az, hogy fehér ló. Ugyanez az összefüggés a kilógó lólábakra is érvényes. A kémelhárítás csak egy része az elhárításnak, amibe beletartozik – többek között – a „szabotázs-elhárítás” (azaz a harckészültség szándékos veszélyeztetésének esetei) és a „felforgatás-elhárítás” (az ún. „erkölcsi-politikai állapot” szinten tartása, a „demokratikus rend” erőszakos megdöntésére, a katonai szervezetek „bomlasztására” irányuló kísérletek elhárítása) is.  Ez utóbbit hívták az átkosban „a belső reakció elhárításának”.

Ezért nem stimmel  a „rendszertől függetlenül” és a „demokrácia” kifejezések egy füst alatt emlegetése sem. Nem mindegy ugyanis, hogy a rendszerváltás előtti „elhárítás” iratai közül a „belső reakciót”, azaz a másként gondolkodókat célkeresztbe állító besúgó hálózati személyek aktáiról, vagy a fegyveres erők hadrafoghatóságát romboló és az ország szuverenitását valóban veszélyeztető tevékenységeket elhárító, kiemelten az idegen hatalmak leplezett törekvéseit felderítő „katonai kémelhárítás” hálózati személyeiről van szó. 1990 szeptemberében ugyanis már túl vagyunk a rendszerváltáson és a Dunagate-botrányon is, sőt az akkor érvényben lévő parlamenti és kormányhatározatok, folyamatban lévő vizsgálatok szellemében a titkosszolgálatok, de különösen a BM III/III. ügynök-nyilvántartásait tilos volt megsemmisíteni vagy hozzáférhetetlenné tenni. Márpedig a KBH annak a BM III/IV. csoportfőnökségnek volt az utódja, amely a III/III-as „ügyosztályokkal” szorosan együttműködött, és nem alaptalan az a gyanú, hogy a III/III-as aktákat „átmenthették” a katonai elhárításhoz (és ott folytatták a III/III. törvénytelen tevékenységét). Ennek a gyanúnak a külső ellenőrzését, igazolását vagy cáfolatát végső soron az aktákba való betekintés útján – megfelelő felhatalmazás vagy honvédelmi miniszteri engedély birtokában – jogszerűen megtehette volna a honvédelmi államtitkár.

Raffay Ernő azonban nem rendelkezett megfelelő felhatalmazással sem a minisztertől, sem pedig a Parlament Nemzetbiztonsági Bizottsága akkori elnökétől, az SZDSZ-es Demszky Gábortól. Ráadásul – mint az elbeszélésből kitűnik –, „trükkös” módon, a KBH főigazgatójának, Gubicza Jenőnek (a szövegben „G. János”) és Hamar Ferencnek (a HM központi szervek és a vezérkar elhárító főnök-helyettesének) az eltávolításával (a HM-be rendelésével), távollétüket kihasználva, hivatali hatalmával visszaélve próbálta törekvéseit megvalósítani (ha minden úgy zajlott le, ahogy a nyilatkozó vezérőrnagy állítja). Gubicza vagy Hamar egyébként saját hatáskörben is engedélyezhette volna a betekintést (ha arra megfelelő indokok vannak), de Raffay nem kért semmit írásban, mert nem akarta, hogy nyoma maradjon a kíváncsiságának. Mindkét félnek volt takargatni valója. Az én szememben az incidens valójában nem a katonai titkosszolgálat (a KBH) törvényes és szakszerű működésének tesztje, hanem az MDF-et képviselő Raffay és az akkor még szocialista kötődésű Hamar „cicaharca” volt.

Ennek a cicaharcnak azonban a személyes presztízsen túl volt nagyobb tétje is.

Raffay nem általában volt kíváncsi a nyilvántartásokra, hanem egy vagy több „nagyvadra” vadászott. A legnagyobb fogást alighanem (de ez persze csak visszafelé következtetés) az Orbán Viktor ügynök-voltát bizonyító dokumentumok jelentették volna, hiszen azzal derékba lehetett volna törni a Nagy Imre újratemetés „hősének” politikai karrierjét. Az „igazi rendszerváltó” címért folytatott harc az MDF és a Fidesz között egészen Dávid Ibolya meghurcolásáig, a 2008-ban indult (és még 2015-ben is tartó) UD Zrt. ügyig folytatódott. Tegyük hozzá azt is, hogy a Fidesz 1990-ben még hellyel-közzel az SZDSZ ifjúsági szervezete volt; talán azért nem kérte Raffay Demszky Gábor jóváhagyását sem az akcióhoz, mert az SZDSZ emblematikus figurája úgysem járult volna hozzá fideszes szövetségese „besározásához”.

Az ügy hátteréhez hozzátartozik, hogy a belső reakció elhárításában a III/III és a III/IV együttműködött. A BM számára a hálózatépítés, ügynöktoborzás kézenfekvő terepe (a rendszerváltás előtt) a Magyar Néphadsereg volt, ahol szolgálatteljesítésük alatt a fő célcsoportnak tartott egyetemi előfelvételiseket lehetett megfigyelni, tanulmányozni, befolyásolni, válogatni közülük és beszervezni őket. A beszervezett ügynököket aztán a III/III-nak adhatták át (mivel a leszerelést követően amúgy is a polgári területen tevékenykedtek), de bizonyára olyanok is voltak, nem is kevesen, akiket a III/IV „megtartott magának”. Ezt a gyakorlatot (a szerződéses katonákra átültetve) – ahogy az a romák elleni sorozatgyilkosságokkal kapcsolatos büntetőperekben kiderült – a KBH is átvette a jogelőd szervezettől, mint szinte minden más, „rendszerfüggetlennek” hazudott, lejáratott módszert. Tegyük hozzá, hogy a volt sorállományú és hivatásos, illetve szerződéses katonák leszerelésük utáni, civil besúgóként való további foglalkoztatása akkor már (a rendszerváltás után) – ha nem a Magyar Honvédség, illetve a katonai nemzetbiztonsági szolgálatok előírt működési területével összefüggésben történt – törvénytelen volt.

A „Simicska-Orbán háború” kitörésekor értesülhettünk arról, hogy (legalábbis Simicska verziója szerint) Orbán Viktort is megpróbálták beszervezni (a leszerelést megelőzően), de ő „nemet mondott”, ebben azonban már nem is lehetünk annyira biztosak. A rendszerváltáskor sok akta eltűnt, de Moszkvában még meglehetnek a dokumentumok – jelenti ki Orbán egykori barátja és harcostársa a mandiner.hu 2015. március nyolcadiki (nőnapi) cikkében.

Ebben a közismert moszkvai épületben őrizhetik az 1989-90-es magyar rendszerváltás kulcsfontosságú dokumentumainak egy jelentős részét:

Akárhogy is volt, annyit bizton megállapíthatunk, hogy a katonai elhárítás (III/IV, aztán KBH) már 1990-ben a politikai pártok csatatere volt. A politikusok megpróbáltak beavatkozni a szolgálat tevékenységébe, a KBH pedig intézményi és pártérdekek mentén törvénytelenül és szakszerűtlenül igyekezett befolyásolni a politikát. Miközben a demokratikus átalakulás felszínen látható eredményei kivívták a világ elismerését, a színfalak mögött a rendszerváltással elégedetlen szélsőjobbos és szélsőbalos erők a titkosszolgálati fronton folytatták hatalmi vetélkedésüket, amelyben nem riadtak vissza a nemtelen, törvénytelen eszközök alkalmazásától sem. Hozzá kell tenni, hogy a szélsőjobb és a szélsőbal közti – átmeneti – erőegyensúly segített fenntartani a „normalitás” látszatát, holott a főszereplők bizarr törekvései már akkor vészterhesen elrugaszkodtak a valóságtól.

E bizarr törekvések némelyikét a következő bejegyzésekben ismertetem.

 Ami az előző bejegyzésekben ismertetett „nagy kémügyet” illeti, az a csapdaállítást követően felpörgött. A jó barát átadott megőrzésre egy minősített dokumentumot az alezredesnek (és ezzel ő is titoksértést, sőt kémkedést követett el). A megőrzésre átvett dokumentumot J. állítólag a lakásán kijegyzetelte, és a jegyzeteket megmutatta az amerikai katonai attasénak. Az elhárítás – higgyük el – mindent filmre vett: megvan a bizonyíték! Most már akár le is tartóztathatták volna, de nem ezt tették, hanem egy bravúrosnak beállított – ismét több hónapon keresztül zajló – „hihetetlenül bonyolult” (115. o.) operatív kombinációs akciósorozat keretében feltérképezték a kapcsolatait.

A „hihetetlen bonyolultságot” az képviselte, hogy különböző indokokkal a családtagokat hol az SZTK-hoz, hol a tanácshoz, hol az iskolába rendelték be különböző ürügyekkel, sőt még a szomszédaikat is eltávolították, mindenféle hivatalos ügyekben becitálták a Vízművekhez, a Gázművekhez stb., hogy a gyanúsítottak lakásába észrevétlenül bemehessenek és bizonyítékokat gyűjthessenek (vagy helyezhessenek el).

Vezérőrnagy Úr, ez se nem bonyolult, se nem hihetetlen. Eddig is tudtuk, hogyan „dolgozott” a BM-es elhárítás. Az összes hivatalos szervet, a hatóságokat és a magukat annak képzelő szolgáltató szervezeteket is kötelezték az együttműködésre, az oda telepített SZT-tisztjeiknek mindent szabad volt. Ha az állampolgárokat „berendelték” valamilyen gittegylethez, legyen az SZTK, tanácsi hivatal, iskola, egyetem, vagy a Vízművek, nem tudhatta, hogy tényleg egészségügyi, szabálysértési, gyereknevelési, felsőoktatási vagy közszolgáltatási „problémája” van, vagy éppen egy állambiztonsági akció közepébe csöppent, esetleg egyszerűen csak packáznak vele, hogy a hatalmukat fitogtassák. És persze ezekkel a „hivatalos” berendelésekkel egy csomó illetéktelen hivatalnok előtt dekonspirálták (leleplezték) a „titkos” nyomozást, befeketítették a gyanúsítottakat, akár bűnösök voltak, akár ártatlanok.

Az állami szervek tisztségviselői és alkalmazottai nem „közszolgák”, hanem „titkosszolgák” voltak. A BM bármikor el tudta intézni, hogy az olyan alapszolgáltatásokban, mint a víz, a gáz, vagy az elektromos áram, fennakadás legyen, ami miatt „berendelhetik” az állampolgárokat (és ezzel a munkahelyeken is fennakadásokat okozhatnak), legyenek (alaptalanul) gyanúsítottak, családtagok, szomszédok vagy bármilyen okból „látókörbe kerültek”. Ha jónak látták, egy „bravúros” kombináció keretében akár Ferihegyet is teljes sötétségbe burkolhatták!

 Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy 1986. május 26-án miért égett porig a Mikroelektronikai Vállalat híres „T” csarnoka, ahol Közép-Európa legjobb szakember-gárdája csúcstechnikai színvonalon gyártott volna programozható integrált áramköröket, a szovjet versenytársakat is megelőzve. Ezt a „hadiipari” üzemet is a III/II-nek és a III/IV-nek kellett volna oltalmaznia szabotázs ellen. Vagy talán az a tűzeset is egy „hihetetlenül bonyolult operatív kombinációs akciósorozat” része volt?

A „Vallásos” ügy nyomozói a betöréseknek köszönhetően (állítólag) megállapították, hogy a célszemély felesége, a szeretője, sőt még egy másik ismerőse is a kémhálózat tagja. Végül a feleséget – aki „pontosan tudta, mit művel a férje”, és állandóan veszekedett vele, hogy szakítson végre „azzal a protokollos kurvával” – telefonon értesítették, hogy „éppen hol és kivel csalja” csapodár ura. Az asszony pedig – nem teljesen értem, hogy ha mindent tudott, miért borult ki végletesen ettől a számára egyáltalán nem új információtól – odarohant a protokollos hölgyhöz, botrányt csapott és „az általunk biztosított taxiban” a rendőrségre hajtatott, és feljelentette a férjét kémkedés miatt. Ezután mind a négy helyszínen egyszerre tartottak nyílt házkutatást, hogy összeszedjék a bizonyítékokat (117. o.).

 Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem ez az egész sztori sántít és bűzlik. Szerintem inkább életszerű, hogy a feleséget – büntetlenséget ígérve számára – felbíztatták, hogy jelentse fel a férjét és annak szeretőjét (közvetlen családtagot egyébként – ha kémkedett is – még az akkori törvények szerint sem volt kötelező feljelenteni). Persze az asszonyt is átverték. Mint Hamar vezérőrnagy kajánul megállapítja: „Csúnya dolog a féltékenység, de még csúnyább a düh, mert néha okos emberekből is butát csinál. A feleség ugyanis ezzel saját magát is lebuktatta. Az irodájában több millió forint értékben találtunk arany- és ezüsttárgyakat, amelyeket azokból a pénzekből vásárolt, amit a gyógyszerek csempészéséért kapott.” (117. o.).

Megint egy talány (a sok közül): Ha a felesége révén amúgy is multimilliomos volt, akkor J. alezredes miért kémkedett az amerikaiaknak? Ha nem fizetségért, akkor talán politikai meggyőződésből? Nem kellett volna ezeket az apró részleteket is tisztázni? Mondjuk azt is, hogy mióta kémkedik J. alezredes, és milyen információkat adott ki az amerikai katonai attasénak az előtt, hogy gyanússá vált, és az alatt, hogy a vizsgálat még hónapokon keresztül (eredménytelenül) folyt ellene? Ezekről semmit sem tudunk meg a beszámolóból. És vajon miért tartotta a feleség az arany- és ezüsttárgyakat az irodájában (orvosi rendelőjében)? Ott kevésbé feltűnő, mint a lakásban a porcelánok között?

Komoly okom van azt hinni, hogy az egész mese az operatív kombinációk menetéről és főleg, sikerességéről csupáncsak gyatra hazugság. Ezért nem is részletezem tovább, bárki elolvashatja Novák András könyvében. A bizonyítékok ugyanis – most figyeljetek – elvesztek!

Amikor a rendőrök megálltak a negyedik, öreg bűntárs háza előtt, „valószínűleg rájöhetett, hogy lebukott, mert hallottuk a technikán keresztül, hogy elkezdte összetépni az iratokat a rezidentúrájáról, és lehúzta azokat a vécén. A nagyszekrénye alatt voltak a titkos iratai a parketta alá rejtve, de ezt már korábban tudtuk, mert tartottunk nála titkos kutatást. Viszont így is elég sok mindent sikerült megsemmisítenie, ezért nála kevés bizonyíték maradt. Ez a mi szakmai hibánk volt, hiszen nem mértük fel, hogy marad ideje megsemmisíteni az iratokat.”. (117. o.)

Ezt én nem veszem be.

„Az öreg végül két év börtönbüntetést kapott, de addigra már nagyon rossz egészségi állapotba került, ezért felfüggesztették a büntetését. A feleségnek és a szeretőnek sem kellett börtönbe vonulnia, ha jól emlékszem, megúszták felfüggesztettel.”(118. o.) von mérleget a vezérőrnagy. Mi lett a főkém sorsa? „J. alezredest három és fél év börtönbüntetésre ítélték, de nem kémkedésért, hanem hivatali visszaélés miatt... Ennek az az oka, hogy ha valakit kémügyben realizálsz, akkor ahhoz politikai jóváhagyás kell... Tulajdonképpen J. esetében is politikai döntés született, mivel van elég egyéb bűncselekmény is a rovásán (eddig erről nem nagyon volt szó), ami miatt el lehet ítélni, ezért ne kémkedésért, hanem más miatt álljon a bíróság elé. Magyarország már akkor nem akart nyíltan szembe menni az Egyesült Államokkal...” – értelmezi a végkifejletet Hamar Ferenc.

Ismeritek a viccet az öreg székelyről? Amikor a fia a baltát belevágja az öreg hátába, az bosszúsan visszakérdez:

- Ez most vicc, vagy komoly?

- Ez teljesen komoly, Édesapám.

- Na azért, mert nem szeretem a hülye vicceket.

Tessék mondani, „a nagy kémügy” most vicc, vagy komoly? Viccnek nagyon durva, komoly szakmai teljesítménynek meg túl vicces. Ha ez volna a magyar katonai elhárítás történetének pozitív példaértékű esete, akkor milyen lehetett a többi?

A rettenetesen izgalmas kémügyben, amit Hamar vezérőrnagy példaértékű esettanulmányként ad a fiatalok tudtára, az össze-visszahazudott bizonyítékok részben eltűntek, részben – ha megvoltak – nem kerülhettek bíróság elé, hogy el lehessen dönteni, valóban történt-e kémkedés és a szolgálat törvényesen és szakszerűen végezte-e a dolgát. A bíróságot ez persze nem zavarta, engedett a vélt politikai akaratnak, és büntetést szabott ki az eléje hurcolt áldozati bárányokra, noha elég enyhéket ahhoz, hogy az önmagában megkérdőjelezze a súlyos vádak komolyságát.

Mellesleg, ha a feljelentés kémkedési ügyben történt (a szolgálat nyomására), és a vádemelés mégis mást tartalmazott (mert közben meggondolták magukat), akkor – a kémkedésre vonatkozó bizonyítékok visszatartásával – a katonai elhárítás bűnpártolást követett el.

Az új információk tükrében érdemes lenne perújrafelvételt kezdeményezni az áldozatok vagy családtagjaik részéről a meghurcoltak rehabilitálása érdekében. Ha erre sor kerülne, örömmel tanúskodnék a bíróság előtt szakértőként ízzé-porrá zúzva a Hamar-legendát. Pedig még az is lehet, hogy J. alezredes tényleg kémkedett. De ezt akkor sem tudták bizonyítani, és a III/IV eljárása akkor is törvénytelen és ordítóan szakszerűtlen volt. Vak tyúk is talál szemet, de ez nem lehet egy katonai elhárító szolgálat ars poeticája. 

Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

Feleljetek legjobb tudásotok (és lelkiismeretetek szerint) a következő kérdésekre:

1. Ti ezt elhiszitek?

2. Egyetértetek-e azzal, hogy ha valakinek a házát a „rezidentúrájának” nevezzük, akkor azzal már be is bizonyítottuk, hogy kém?

3. Szerintetek tényleg annyira hülyék csekély értelműek voltak a korabeli katonai elhárítók, hogy amikor a titkos házkutatás során kibányászták a „nagyszekrény alatti parketta alá elrejtett titkos iratokat”, akkor nem készítettek a rejtekhelyről és annak tartalmáról bizonyító erejű fényképeket, az iratokról pedig másolatokat? Hagyták elveszni a bizonyítékokat?

4. Azt nem is vizsgálták, hogy a titkos iratok (vagy azok másolatai) honnan kerülhettek „az öreghez”?

5. Lehetséges, hogy a szerző, Hamar vezérőrnagy minket, olvasókat néz hülyének, csekély értelműnek?

6. Mivel magyarázható, hogy amikor hallották a „technikán keresztül” , hogy az öreg „elkezdte összetépni és a vécén lehúzni azokat” (a titkos iratokat), akkor nem törték rá az ajtót?

7. Vajon miért nem nyitották ki az ajtót (kaput) azzal a kulccsal, amivel egyszer már bementek oda, amikor titkos házkutatást tartottak, és elhelyezték a „technikát”?

8. Életszerű-e, hogy a kémkedési ügyben házkutatást tartó rendőrök és elhárítók hosszasan álldogáltak a ház előtt, és várták, hogy beengedje őket? Miközben ő bemászott a nagyszekrény alá, felszedte a parkettát, kivette a titkos iratokat, összetépdeste, kidobta és lehúzta?

 Az előző három bejegyzés folytatása:

„Az ügy egyre szövevényesebb lett... A hónapok alatt több ezer oldalnyi dokumentáció keletkezett, amelyekből többek között kiderült, hogy J. alezredes, bár folyamatosan kémkedik Magyarország ellen, mégiscsak az a személy, aki fiatal korában Kispesten abban a gyárban dolgozott. Egyértelművé vált, hogy J.-t nem cserélték ki. Ez úgy történhetett meg, hogy az ’50-es években abban a kispesti üzemben két azonos nevű férfi dolgozott, az egyiknek levágta az ujját a gép, és később meghalt, a másik pedig a mi alezredesünk.” (116. o.)

És még ezek után sem vették el Hamaréktól az ügyet.

Ezek szerint a BM Rendőrtiszti Főiskola Állambiztonsági Szak, Katonai Elhárítás Specializáción, amit Hamar elvégzett, nem tanították, hogy egy személy azonosításához a nevén kívül más adat is szükséges, mondjuk az anyja neve és a születési helye, ideje, esetleg – horribile dictu! – az illető fényképe. Több ezer oldalnyi nyomozati anyagot kellett összegyűjteni ahhoz, hogy kiderüljön: az, akinek levágta egy ujját a gép, nem azonos azzal, akinek minden ujja megvan. Hiszen a gyanú egyértelmű volt: az agyafúrt amerikaiak kieszeltek egy ravasz személycserét, de nem vették észre a jelöltjük különös ismertetőjelét, vagy észrevették, de annyira azért nem voltak agyafúrtak, hogy az ügynöküknek is levágják az ujját, hogy ne legyen feltűnő.

Bezzeg a magyar kémelhárítók!

Ha hinni lehet a mendemondáknak, egyes esetekben a mai rendőrök és BM-es, HM-es elhárítók se mutatkoznak különbnek a régieknél. Állítólag egy – az egyenruhásokkal amúgy rokonszenvező – illetőt a 2010-es évek elején a belügyminiszter környezetéből valaki figyelmeztetett, hogy Pintér Sándor nagyon ki van akadva rá. A bibi csak az, hogy félreértés volt az egész, ugyanis a miniszteri tanácsadók összetévesztették az illetőt egy névrokonával. Ettől függetlenül, már nem tudta tisztára mosni magát...

Azt is rebesgetik bizonyos körökben, hogy egy ál-hadtudós magas rangú katonai titkosszolga – szintén napjainkban – megüzente valakinek, akiről azt hitte, hogy feljelentette őt, hogy majd „elintézi” (beperli vagy lelövi, az nem derült ki a fenyegetésből). Pedig speciel akkor nem az illető jelentette fel (bár lett volna bőven oka rá), hanem egy névrokona, aki ugyanazon az egyetemen, de egy másik karon tanított. Az már csak hab a tortán, hogy a feljelentő nevét a rektor árulta el barátilag a rossz lelkiismeretű, ámde vehemens segéd-professzornak (aki – a HM támogatásában bízva – dékáni ambíciókat dédelgetett, és azt látta veszélyeztetve a feljelentés okán. Egyébként nem lett dékán belőle, de nem amiatt, amiért a névrokon feljelentette, hanem mert volt jobb jelölt nála)

Azt is olvastam valahol, hogy szemben Hamar Ferenccel, aki 1970-ben került a III/IV-hez, Stella Rimington, a brit kémelhárítás későbbi igazgatója aki 1969-től szolgált a brit kémelhárításnál (tehát „hősünkkel” nagyjából egy időben), 2002-ben (magyarul 2004-ben) megjelent könyvében azokról az alapvető tudnivalókról ír, amiket „mezítlábas” kezdőként rögtön el kellett sajátítania:

„Az átvilágítás hatékonyságának kulcsa a személyazonosság precíz megállapítása és regisztrálása. Minden titkosszolgálat sikeressége elsősorban ezen alapszik. Pontosan tudnunk kell például, hogy kiről nyitunk dossziét. Lényeges szempont, hogy dossziét csak pontos, tárgyszerű és olyan információkra alapozva szabad nyitni, amelyek szigorú különbséget tesznek a tények, valamint a feltételezések és meg nem erősített adatok között. Ha ezek a feltételek nem biztosítottak, az bármely terv vagy akció sikerét megkérdőjelezheti.” (Rimington, Stella: Nyílt titok. Geopen, 2004. 116. o.)

Vezérőrnagy Úr, Ön megbukott. Úgy vélem, nem kéne dicsekednie azzal, hogy a BM Rendőrtiszti Főiskola Kémelhárító Szakán sajátította el a szakma fortélyait, az meg – szerintem – inkább szégyellni való, hogy még 2013-ban is ugyanazokat az elveket vallja, mint a 70-es években, „a rendszertől függetlenül”. És Ön volt a KBH Tudományos Kutatóhely vezetője, a Szakmai Szemle Szerkesztő Bizottságának elnöke a XXI. század első évtizedének végéig!

De folytassuk a „’74-es nagy kémügyünk” című drámai bohózat forgatókönyvének olvasását!

„A következő hetekben rengeteg információt kaptunk az alezredesről, hiszen folyamatosan jelentettek a hálózati személyek, ráadásul a technika is dolgozott, a lakásában és az irodájában egyaránt. Pontosan tudtuk, hogy kik és hányszor látogatják a munkahelyén. A legtöbbször havi rendszerességgel az amerikai katonai és légügyi attasé látogatta az alezredest. Bár erre gyanakodtunk, de mégis megdöbbentünk...” (113. o.).

Én is meg vagyok döbbenve. Hamar főhadnagy, úgy is mint határőrségi „vonalgazda” (iránytiszt), egyben az objektumért is felelős kémelhárító szakember, csak hosszú hónapok múltán kezdett el érdeklődni az iránt, hogy a FEP parancsnokát kik és hányszor látogatják a munkahelyén. Néhány oldallal korábban a vezérőrnagy még elmagyarázta, hogy „állam elleni bűncselekmény például a kémkedés és a hazaárulás”, aminek a „megelőzése, felderítése, akadályozása, korlátozása” a III/IV feladata volt. Ehhez képest a katonai kémelhárítás, amelynek az akkor „fő ellenségnek” számító Egyesült Államok katonai attaséjának minden lépését, de különösen a védett intézmények körüli mozgását és a magyar katonatisztekkel való találkozásait árgus szemekkel figyelnie kellett volna, most „megdöbbenve” értesült róla, hogy a diplomata havi rendszerességgel kijár Ferihegyre!

Aki katonai attasé volt valahol, mondjuk egy távoli külországban, egy másik kontinensen, az alighanem rendszeresen megfordult a főváros nemzetközi repülőterén, ugyanis különféle állami, katonai, diplomáciai és egyéb hivatalos delegációkat, kiküldötteket kellett fogadnia. E célból egyesek még repülőtéri belépőt is kaptak, sőt fontosabb delegációknál a repülőtéri illetékesekkel is egyeztethettek (soron kívüliség, VIP-váró, parkoló, fogadóbizottság stb. ügyében). Lefogadom, hogy az amerikai katonai attasénak is volt legális oka rendszeresen megfordulni a repülőtéren már 1974-ben is. Persze attól még kötelesek lettek volna ellenőrzés alatt tartani, diszkréten megfigyelni, konkrét kémügy hiányában is. De addig senkinek sem tűnt fel az amerikai diplomáciai rendszámú autó, amivel a katonai attasé közlekedett? Döbbenet, ráadásul még légügyi attasé is volt. Eggyel több ok, hogy az elhárítás sokáig ne is sejtse, hogy kijár a Ferihegyi repülőtérre.

A BM III/IV csoportfőnökség (a katonai elhárítás) a legalapvetőbb feladatainak sem tett eleget. A kémelhárítást elhanyagolták, még a hidegháborús fő ellenségnek számító országok katonai attaséit sem ellenőrizték megfelelően. Az elhárítást az objektum-elv alapján szervezték, de az objektumfelelős tisztek a központban dolgoztak. A szervezeten belüli információáramlás csapnivaló volt. Az ország biztonságát a kémkedéssel, szabotázzsal szemben nem tudták garantálni. A felelőtlen, gyatra munkának, a szakmai műhibáknak semmilyen fegyelmi következménye nem volt. Attól tartok, hogy a katonai biztonsági szolgálati ág ma is így működik: miközben a kémelhárítást elhanyagolják, mániákusan vadásznak a politikai vagy szakmai másként gondolkodókra, és azokat – a szovjet iskola hagyományait követve – az „állambiztonsági” (nemzetbiztonsági) szolgálatok „aktív” intézkedéseivel (rágalmazás, kiszorítás, bomlasztás, lejáratás, hamis vádak, rendőrségi zaklatás, „utánanyúlás”) igyekeznek elhallgattatni, megfélemlíteni.

Hamar – mint azt elmeséli – 1970-ben került az elhárításhoz, és rögtön beíratták a Rendőrtiszti Főiskolára. Miután elvégezte a főiskolát, a határőrség parancsnokságának elhárító csoportjába került. Vagyis az ügy indulásakor legfeljebb két-három éves tapasztalattal rendelkező „zöldfülü” volt. Azt állítja, hogy a kezdőkre nem bíztak önálló feladatokat, a szakma gyakorlati fogásait a tapasztaltabb kollégáktól lesték el. Ennek viszont ellentmond, hogy ő „vihette” az ügyet.

A jelek szerint a katonai elhárítók főiskolai képzésének hiányosságait a szolgálatnál kialakított gyakornoki szisztéma nem tudta pótolni. Az „öregek” nem törődtek a fiatalokkal, magukra hagyták őket, de a komolyabb feladatokat is „lepasszolták” nekik (talán mert nem tudtak különbséget tenni a komoly és a komolytalan ügyek között). A rutintalan fiatalok viszont minden kis apró jelzésnek nagy jelentőséget tulajdoníthattak, „felfújták” az ügyeket. A szervezeti kultúrát a nemtörődömség, az elbizakodottság, a munkakerülés, az ellenőrzés elmulasztása, a szakmai felügyelet elhanyagolása, a fontoskodás, a hibák, szabálysértések, fegyelmezetlenségek, bűncselekmények takargatása, eltussolása, a „mundér becsületének” kritikátlan védelme jellemezte.

A Vallásos fedőnevű ügy nyomozása (ez is egy érdekes szó, amit Hamar előszeretettel használ) már hónapok óta tartott, de még mindig nem tárt fel semmi érdemlegeset. Volt viszont J. alezredesnek „egy nagyon jó barátja, aki a III/II-nek, (azaz a rendőri, BM-es) kémelhárításnak dolgozott abban az időben. Azért, hogy erről az oldalról is szemmel tudjuk tartani, ezt a barátot átvettük magunkhoz, és attól kezdve nekünk szállította az információt. Egy csapdát eszeltünk ki.” (113. o.)

Hm... „Egy nagyon jó barát.” Aki véletlenül polgári, civil vonalon kémelhárító. És készségesen csapdát állít a nagyon jó katonatiszt barátjának, akit alaptalanul gyanúsítanak, és aki ellen nincs bizonyíték. A katonai elhárítás felkérésére. Egyáltalán szabad volt magas rangú katonatiszteknek civil kémelhárítókkal, polgári titkosszolgákkal barátkozni? Vagy ha szabad is volt, nem kellett legalább jelenteni? És a III/II és a III/IV között nem létezett semmi különbségtétel a hatáskörök, a műveleti terület tekintetében? Vajon ha a III/II és a III/IV között ilyen szoros volt az együttműködés, akkor mennyire lehetett szoros a katonai elhárítás együttműködése a III/III-mal, azaz a belső reakció elhárításáért felelős szervezeti egységgel? A BM-nél nem hallottak a „kompartmentalizáció” fontosságáról, magyarul az „elszigetelés” elvéről? Mindenki csak azzal foglalkozzon, ami rá tartozik, csak azt ismerje, ami a munkája elvégzéséhez szükséges. Vagy – ha nem akarunk túlzásokba esni – legalább ne terheljük olyan információkkal, amik az ő feladatvégrehajtását zavarják, a mienkét pedig veszélyeztetik. Titkosszolgálati berkekben – ha már annyira félünk a belső ellenségtől – erre is gondolni kell.

És ha már itt tartunk, ez a bizonyos – a semmiből felbukkant – nagyon jó barát, aki maga is kémelhárító: Hogyan lehetséges, hogy – szakember létére – semmit sem sejtett a barátja kémtevékenységéről? Ha nem vett észre semmi árulkodó jelet (hithű izraelita vallásosság, keresztény templomba járás, szerető tartása, pezsgősüvegekkel teli szoba, porcelán étkészlet – na jó, ne komolytalankodjunk, inkább ezek: „gyanús” látogatások a munkahelyén, esetleg feltűnő érdeklődés titkos adatok, információk, dokumentumok után, kétes figurákkal fenntartott baráti vagy üzleti kapcsolatok stb.), vagy észrevette, de nem ismerte fel ezek jelentőségét, akkor nem is olyan jó szakember. Ha felismerte a jelentőségüket, de nem tájékoztatta róla a szolgálatot, akkor ő is kém vagy ügynök. Ha pedig – akkor, amikor szembesítették a gyanúsítgatásokkal és az együttműködését kérték a csapdaállításhoz – az első szóra elárulta a barátját, és szakember létére nem követelte, hogy mutassanak neki bizonyítékokat (vagy legalább értelmesen magyarázzák el, mire alapozzák a súlyosan terhelő feltételezéseiket: Csak nem arra, hogy az alezredes karácsonykor bement egy templomba?), nos akkor egy szemét, lelkiismeretlen, gyáva alak, nem igaz barát. PFÚJ!

„És attól kezdve nekünk szállította az információt.” Ezek szerint azelőtt a III/II-nek jelentett a nagyon jó barátjáról.

Úgy tűnik, a katonai elhárítást egyáltalán nem zavarta, hogy a Néphadsereg tisztjeit SZT-állományú rendőrök környékezik meg, fészkelik magukat a bizalmukba, és jelentenek róluk.

A szolgálat a felderítésen belül nem tett különbséget nyomozás és hírszerzés (kémelhárítás) között. Mi több: a nyomozás elindításához nem volt szükség alapos gyanú, azaz törvényes feltétel meglétére, sőt még csak bűncselekményre utaló jel észlelésére sem. A nyomozáshoz gyanúsítottra volt szükség. Nem a bűncselekményhez kerestek tettest, hanem a gyanúsítotthoz kerestek bűncselekményt, és a kutatást addig folytatták, amíg nem találtak ilyent. Ha végképp nem tudtak a célszemélyre rábizonyítani semmit, akkor csapdát állítottak neki, és ennek során – mint azt számos példa tanúsítja – mesterségesen kreáltak bizonyítékokat.

Semmi sem utal arra, hogy a rendszerváltást követően a KBH új, korszerű szakmai módszertant dolgozott volna ki, vagy vett volna át máshonnan. Sőt: ennek az elavult és a végletekig káros gyakorlatnak a folyamatos továbbvitelét jelzi az, hogy a szolgálat felső vezetői a hasonló ügyeket szakmai karrierjük sikeres állomásaként tárják a nyilvánosság elé.

Továbbá:

A BM III. főcsoportfőnökség szervezeti egységei között nem volt megfelelő kompartmentalizáció, azaz hatékony titokvédelmi, belső biztonsági megelőző rendszabály-együttes. A csoportfőnökségek (a III/III-at is beleértve) szorosan együttműködtek, nyilvántartásokat, dossziékat, minősített adatokat, információkat, munkatársakat cseréltek. Ez – ha csak a miniszterhelyettesi hatáskörbe tartozó kiemelt ügyekre korlátozódott volna – még nem lett volna probléma. Általában is érvényes volt azonban, hogy a polgári és a katonai elhárítók nem bíztak meg egymásban, a polgári elhárítás a katonatisztek körében is hálózatot épített ki. A katonai parancsnokságok, a személyügyi szervek és a BM-es kötődésű III/IV segítette az SZT-állományú, mindenféle rendű-rangú, ilyen-olyan csoportfőnökségekhez tartozó állambiztonsági ügynökök hálózatépítését a Néphadsereg hivatásos tisztjei és sorállományú katonái körében, és ezzel bizalmatlanságot szított, gyengítette a harckészültséget, hozzájárult a katonai szervezetek bomlasztásához.

A kezdetek c. alfejezetben Hamar leírja, hogy eredetileg katonai főiskolát végzett, és katonaként szolgált, de amikor 24 éves korában megszüntették az alakulatát, behívták egy személyügyi beszélgetésre, ám egyik ajánlat sem tűnt vonzónak. „A munkásőrség is szóba került, de azt sosem vállaltam volna.” – jelenti ki politikailag korrekten. Ezután hívták be a III/IV-hez személyügyi beszélgetésre, és a BM katonai kémelhárítás „megtetszett” neki, így emellett döntött (108. o.). Tehát az ő esetében is a HM Személyügy szervezte meg, hogy a BM állományába kerüljön, és a Magyar Néphadsereg (majd Magyar Honvédség) „ellen” dolgozhasson. Nem megyek most bele szakmai részletekbe, de ki merem jelenteni, hogy

Az a megoldás, miszerint külső szervezetre bízzák a „belső ellenőrzést”, ellentmond az egységes vezetés elvének, veszélyezteti a harckészültséget és a rendeltetés-szerű feladatok végrehajtását, sérti a biztonságot, az „illetékességet”, a titokvédelmet, a szakszerűséget, rombolja a bizalmat, a bajtársiasságot, bomlasztja a szervezetet, egymásnak uszítja a munkatársakat, lelkiismereti válságba taszítja az egyéneket és a közösségeket.

Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak: Feleljetek a következő kérdésekre legjobb tudásotok szerint:

1./ Mennyire tekinthető erkölcsösnek, „sportszerűnek” és főleg szakszerűnek, hogy a katonai elhárítás részletesen tájékoztatja egy másik – a működési területén illetéktelen – titkosszolgálat képviselőjét egy olyan saját ügyéről, amelynek szabálytalanságokkal és műhibákkal terhes nyomozása hosszú hónapok során képtelen volt bizonyítékokat elővarázsolni a hajánál fogva előrángatott gyanú megalapozására?

2. Ki adhatott engedélyt arra, hogy katonai titkokat, bizalmas nyomozások adatait megosszák illetéktelen kívülállókkal?
3. Lehetséges-e, hogy a ferihegyi „buszos fiaskó” (Hamar baklövése) után a III/II már nem bízott meg a III/IV-ben, és kikövetelte, hogy vonják be az ügy felderítésébe?
4. mire van szükség egy nyomozás megindításához?

a./ alapos gyanúra

b./ bűncselekményre utaló jelre

c./ egyéb törvényi feltételre, például…

d./gyanúsítottra

e./ nyomozati hatáskörre

f./ semmire

5: „Körülöttem furcsa arcok, fürge léptű emberek, a hangosbemondó hív egy portugált”. Lehet, hogy az amerikai katonai-légügyi attasé álcázza magát portugálnak? Hol van a lenti képen az amerikai katonai attasé?

Na jó, ez csak vicc volt, bár ez az egész egyáltalán nem vicces.

(Folytatjuk...)

 Térjünk vissza J. alezredes koholt kémügyéhez (lásd az előző két bejegyzést), ami nem más, mint egy olyan koncepciós eljárás, ami már 1974-ben is halmozottan törvénytelen volt. Az állambiztonsági szolgálatok lelkifurdalás nélkül sároztak be ártatlanokat, juttattak börtönbe embereket csak azért, hogy a saját stiklijeikért, bűncselekményeikért és rémtetteikért járó felelősségre vonást elkerüljék.

„Ezt az ügyet én vittem” – jelenti ki büszkén a vezérőrnagy. Kecskére a káposztát, arra bízták a ferihegyi fiaskó kivizsgálását, akivel szemben „tulajdonképpen” és „egyértelműen” fegyelmit kellett volna indítani.

Hamar főhadnagy kapva kapott az alkalmon, és úgy döntött, hogy megvizsgálja J. alezredes múltját. Egy munkatársát megbízta azzal, hogy gyűjtsön össze minden nyomot és irattári dokumentumot a célszemélyről és családjáról. Lázasan kutakodtak valami után, amivel megfoghatnák. A történet itt tragikomédiából horror-sztoriba fordul, majd bohózatba megy át, de aztán csak sikerül kémügyet varázsolni belőle, amit persze a szolgálat elfuserál, ám a tragikus végkifejletet ez sem akadályozhatja meg.

Nézzük sorjában a dráma szakaszait!

A horror-sztori: „Pár hetes nyomozás után kiderült, hogy annak az embernek, akinek valójában J. alezredes kiadta magát, hiányzik a jobb gyűrűsujja. Tizennyolc évesen egy kispesti gyárban szenvedett balesetet. J. alezredesnek viszont mind a tíz ujja megvolt... Továbbá arra is fény derült, hogy néhány adat nem stimmel az önéletrajzában... Egyértelművé vált, hogy J. alezredes (a második világháború után) bekerült egy amerikai-angol egészségügyi bázisra. Egyből beugrott, hogy nagy valószínűséggel az amerikaiak vagy az angolok megpróbálták beszervezni. Egy nappal később viszont újabb papírokat találtunk, amelyekben az állt, hogy ez a fiatalember meghalt a táborban, és eltemették a budakeszi zsidótemetőben. A gyanúnk egyértelmű volt, valaki felvette a meghalt fiatalember személyiségét, és ez most huszonöt évvel később nem lehet más, mint J. alezredes... Elmentünk a temetőbe, hogy megnézzük, valóban ott nyugszik-e az eredeti J.? Azon is elgondolkodtunk, hogy exhumálási engedélyt kérünk, és megnézzük, a testnek valóban hiányzik-e az egyik ujja, de erre végül nem került sor, mindössze egy fényképet készítettünk J. sírjáról...” (112. o.)

Az állambiztonsági műveleti munkatársaknak láthatóan nem erősségük a logikus gondolkodás. A katonai elhárítók egyszerűen nem hiszik el, hogy ők is tévedhetnek, és a legabszurdabb logikai bakugrásokra is hajlandóak, hogy az eredeti hibás feltételezésüket, „egyértelmű gyanújukat” ne kelljen feladni, a hozzá nem értésüket ne kelljen beismerni. „A gyanúnk egyértelmű volt, valaki elkövetett valamit, és ez most, huszonöt évvel később nem lehet más, mint J. alezredes.” Hamar és társai évtizedekig vezették a katonai elhárítást, és mindmáig nem hallottak az alternatív hipotézisek vizsgálatáról és más korszerű nemzetbiztonsági elemző módszerekről.

A bohózat (a’la Magas, szőke férfi, felemás cipőben): „Úgy döntöttünk, hogy bizalmas nyomozást rendelünk el. Ez azt jelenti, hogy az információszerzéshez minden erőt és eszközt bevethetünk. Miután egy határőr főtisztről volt szó, a belügyminisztérium miniszterhelyettesének kellett engedélyeznie a bizalmas nyomozás megindítását... Két hét alatt egy pontos nyomozási tervet készítettünk. A legfontosabb feladatunk az volt, hogy beazonosítsuk, valóban ő-e J., vagy valaki más bújt a bőrébe... Azt már tudtuk, hogy az eredeti J. az amerikaiak és az angolok kezében halt meg, ezért feltételeztük, hogy valószínűleg ők állhatnak a személycsere hátterében... A kutatás során találtunk olyan dokumentumokat, amelyek arra utaltak, hogy ezt az embert kicserélték. Ilyen volt például egy fénykép, amelynek a hátulján a szülők neve és születési dátuma szerepelt. Ez azért elég feltűnő volt, hiszen általában nem írjuk fel a szüleink nevét és születési dátumát a róluk készült fotóra...” (113. o.)

A belügyminiszterhelyettes persze örömmel adta hozzájárulását még egy ilyen harmatgyenge előterjesztésre is a katonatisztek meghurcolásához, befeketítéséhez. Ekkortájt, 1975-76-ban sikerült a BM-es III/II-es és III/IV-es elhárításnak megbuktatnia Sárközi Sándor vezérőrnagyot, a katonai felderítés vezetőjét azért, mert a neve állítólag szerepelt egy nyugati cég protokoll-listáján, amit a cég telephelyére történt titkos behatolás során szereztek meg a BM-es szolgálatok. „Sárközi Sándor vezérőrnagy számos riválisa és rosszakarója már régen szerette volna őt megbuktatni, a szűkebb környzetével együtt, és nekik csak kapóra jött az általam feltárt és megküldött dokumentum.” – emlékszik vissza az akció egyik kulcsfigurája (Bálint László: Évtizedeim a titkosszolgálatnál; Egy magyar kémelhárító emlékiratai; Kárpátia Studió, 2013, 199. o.).

A BM vezetése ma is minden alkalmat megragad, hogy a Magyar Honvédség rovására növelje kormányzati befolyását – és a katonai elhárítás ehhez készséges partner.

A kém-sztoriból nem maradhat ki a romantikus szál és a szex-jelenet sem:

„Azt pontosan tudtuk, hogy (a protokollos hölgy) a szeretője, ezért a lány lakását is bekameráztuk. Meglepetésünkre nemcsak a nő járt J.-hez, hanem az alezredes is meglátogatta a lakásán hetente kétszer. Mindig az asztalon szeretkeztek, folyton nyikorgott alattuk, már rendesen vártuk, hogy mikor dől össze a bútordarab...” (115. o.)

Régóta tudták, hogy a szeretője, de meglepődtek azon, hogy az alezredes látogatja a lakásán (hetente kétszer)? Talán arra számítottak, hogy a férj (J. alezredes) és a feleség közös lakásán találkoznak, vagy Ferihegyen a parancsnoki irodában szeretkeznek (havonta egyszer)? Van ennek az egésznek valami köze a kémkedéshez? Attól tartok, lesz, mert a lány lakásának bekamerázását is indokolni kell majd utólag.

A törvény szerint – többek között – érintett a megfigyelt személy és mindenki, akiről adatot gyűjtöttek, valamint az állambiztonsági szervek (első helyen a BM III. főcsoportfőnökség) hivatásos alkalmazottja. A vezérőrnagy ezzel az interjúval üzent a kormánynak és a nyilvánosságnak: ő mindent megtehet, a rá vonatkozó törvényeket is szemrebbenés nélkül, nyíltan megsértheti. Ő érinthetetlen érintett.

Furcsállom, hogy a titkosszolgálatok mai vezetői tekintélyük latba vetésével nemhogy megakadályozták volna ennek a „szakkönyvnek” a megjelenését, hanem támogatták azt, hathatós segítséget, szakmai tanácsokat nyújtva a szerzőnek, szerkesztőnek.

Egyébként meggyőződésem, hogy ezt a törvényt nem azért találták ki, hogy az ügynökök és az állambiztonsági tisztek következmények nélkül rágalmazhassák egykori áldozataikat, hanem fordítva: azért, hogy az áldozatok legalább erkölcsi elégtételt kapjanak, és helyreálljon az információs önrendelkezési joguk, vagyis megismerhessék az ellenük törvénytelenül alkalmazott megfigyelések során keletkezett adatokat (a megfigyelők és a megrendelők kilétét is beleértve), és maguk dönthessék el, hogy a személyes adataikból mit hoznak nyilvánosságra. Ehhez képest az is érdekes, hogy Novák András könyve bevezetőjében külön köszönetét fejezi ki a „szakmai lektorálásért” dr. Bánhegyi Gábor vezérőrnagynak, a Legfőbb Ügyészség Kiemelt és Katonai Ügyek Főosztálya főosztályvezető-helyettesének.

Nesze neked, jogállam.

Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

1. Alkossatok önálló véleményt arról, hogy mennyire szolgálja „a szakma” méltóságát és erkölcsi tekintélyét az, hogy a katonai elhárítás nyugalmazott tábornok felső vezetője egy már elhunyt (vagy még élő), könnyen azonosítható volt kollégája házasságtörő szexuális kapcsolatának törvénytelenül megszerzett „zaftos” részleteivel szórakoztatja magát és a nagyérdeműt!
2. Vessétek össze ezt az epizódot is a 2003. évi III. törvény (az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról) 5. § (3) bekezdéssel, miszerint (ismétlésképpen): „az érintett halálozási évét követő hatvan évig anonimizáltan sem ismerhetőek meg a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a vallásos vagy más világnézeti meggyőződésre, az egészségi állapotra, kóros szenvedélyre és szexuális életre vonatkozó adatok. Ha a halálozás éve nem ismert, a védelmi idő az érintett születésétől számított százhúsz év, ha pedig a születés és a halálozás időpontja sem ismert, az irat keletkezésétől számított kilencven év”.
3. Állapítsátok meg, hogy a felsorolt „tényállások” közül melyeket sértette meg a szerző (Novák András újságíró) és interjúalanya (Hamar Ferenc vezérőrnagy, a KBH későbbi műveleti igazgatója és főigazgató-helyettese) az „esettanulmány” közzétételével!
4. Számoljatok utána még egyszer, hogy a könyv 2013-as megjelenését alapul véve hány év telt el az ügy 1974-es keletkezése óta! Nektek is kilencvennél kevesebb jött ki? És hatvannál?
5. Szerintetek Hamar vezérőrnagy alkalmas volt katonai kémelhárítónak? Ha ti lennétek (lettetek volna) a honvédelmi miniszter helyében, bármikor a múltban rábíztátok volna a katonai kémelhárítás műveleti részlegének vezetését?

 (Folytatjuk...)

Ez a történet, amelynek időrendi sorrendben az első epizódja a tegnapi szösszenet volt (Az érinthetetlenek kasztja), a 70-es évek első felében kezdődött, és ma is tart. Ami a világ – és Magyarország – e két jelentősen különböző korszakának eseményeit, az elmúlt fél évszázadot összeköti, az a személyi folytonosság azon titkosszolgálati és politikai főszereplők tekintetében, akik életének aktív szakasza a múlt század 70-es éveitől a 21. század 20-as éveiig  terjed. Természetesen közben új, fiatalabb szereplők is színre léptek, és jónéhányan az „öregek” közül (az elkövetőket, a kárvallottakat és a tanúkat is beleértve) meghaltak, vagy már olyan öregek, hogy emlékezetkiesésben szenvednek.  A múlt azonban – Faulkner szavaival – sohasem hal meg. Sőt el sem múlik.

Ennek szem előtt tartásával folytatjuk a tegnap indult tematikus sorozatot, amely az 1974-es "nagy kémügyünk" és az 1975-ös  MALÉV 240-es járat légi- és titkosszolgálati szerencsétlenkedésének hátterében világítja meg a kivitelezésükben és az évtizedekkel későbbi eltussolásukban közreműködő  egyének és intézmények szakmai, erkölcsi, politikai és jogi felelősségét. Folytassuk tehát Naiv Balfácán második (György barát sokadik) bejegyzésével az 1974-es „nagy kémügy” további fejleményeiről: A katonai kémelhárítás több hírforrást is beszervezett J. alezredes munkahelyén és a lakása közelében is. „Gyanús információkat kerestünk a környezetében.” – magyarázza szakszerűen Hamar vezérőrnagy a 110. oldalon. Márpedig, aki keres, az talál. „Pár héttel később” sikerült is megtudni, hogy az alezredesnek szeretője van! A hölgy – aki egy nagyvállalat protokollfőnöke – ráadásul havi rendszerességgel meglátogatja a célszemélyt Ferihegyen.

Olvasónaplómban keszekusza sorok: Ugyan mit kereshet egy nagyvállalat protokollfőnöke Ferihegyen? Alighanem az ide látogató külföldi üzletfelek fogadására megy ki. Havi rendszerességgel. És ezt csak most tudta meg a titkosszolgálat, ráadásképpen?

„Ebben még nem éreztünk semmilyen kockázati tényezőt. Bár tudtuk, hogy van felesége, azért az nem számított újdonságnak, hogy néhányan tartanak szeretőt is.” – rekonstruálja az elhárítás gondolatmenetét a visszaemlékező. Noha „nem éreztek” semmilyen kockázati tényezőt, a vizsgálatot rendületlenül folytatták, új meg új erők bevetésével. 

A „nagy kémügyeknek” nyilvánított, valójában triviális eseteken még akkor is gőzerővel dolgoztak, ha a hálózati úton begyűjtött információk heteken, hónapokon keresztül semmilyen kockázati tényezőt nem tártak fel. Óriási emberi, anyagi és pénzügyi erőforrásokat fecséreltek délibábos rögeszmék igazolására. Ha a gépezet beindult, minden áron eredményt kellett produkálni, ha másért nem, akkor presztízs-okokból. 

„Pár nappal később” végre „ismét egy érdekes információ futott be. Egy kétszáz utassal a Közel-Keletről érkezett repülőgépről harminc külföldi állampolgárt J. alezredes utasítására egy hátsó kijáraton, busszal vittek ki a repülőtérről". Most figyeljetek! „Ebbe az ügybe már bekapcsolódott a III/II-es csoportfőnökség is, mert a külföldiek között olyanok is voltak, akiket a polgári elhárítás meg akart figyelni. Azzal viszont, hogy J. alezredes nem a főbejáraton engedte ki őket, tulajdonképpen ellehetetlenítette a figyelők munkáját. Az alezredes ezek után már egyértelműen a látókörünk középpontjába került.” (111. o.)

Bruhaha!

Honnan tudta J. alezredes, hogy kiket kell a hátsó kijáraton kicsempészni ahhoz, hogy borsot törjön a III/II csoportfőnökség orra alá? És miért tett volna ilyet, ha agyafúrt kém, aki nem akarja felhívni magára a figyelmet? Látatlanban is elmondom, hogy történt a dolog. J. alezredes a III/II-től (Hamar főhadnagy közvetítésével) kapott egy névsort, hogy ezeket a fickókat kell a figyelők kezére adni, külön buszban leszállítva. Ugyanis az alezredes katona volt, tehát állambiztonsági ügyekben közvetlenül csak a III/IV utasíthatta, ezért a III/II Hamar főhadnagyon, a FEP elhárító tisztjén keresztül szervezte az akciót. Hamar főhadnagy azonban valamit nagyon elbaltázhatott, a „polgári” elhárításról nem is beszélve, hiszen nem biztosították megfelelően az akció helyszínét, nem figyelték az összes kijáratot, nem voltak ott, ahol kellett, a megfelelő időben a megfelelő helyen, pedig BM-es elhárítóként alighanem úgy ellephették volna a FEP területét és környékét, ahogy akarják.

Vajon ott volt Hamar főhadnagy az akció helyszínén? Ott kellett (volna) lennie, hiszen ő volt a ferihegyi objektumért felelős elhárító tiszt, és egy ilyen fontos akció megszervezését aligha lehetett a nem szakmabeli J. alezredesre bízni, aki ellen ráadásul olyan súlyos gyanú merült fel már hónapokkal korábban, hogy az elhárítás titokban vizsgálatot is indított ellene. Ha Hamar főhadnagy mégsem volt ott az akció helyszínén, akkor még súlyosabb a kudarcért viselt felelőssége. Akár így, akár úgy, minden bizonnyal szabotázs történt, és azt nem J. alezredes követte el: ő csak a bűnbak volt.

„Tulajdonképpen” és „egyértelműen” J. alezredest azért állították a katonai elhárítás célkeresztjébe, hogy eltereljék a figyelmet Hamar főhadnagy és BM-es haverjai baklövéséről, amiért fegyelmi büntetés, ha nem hadbíróság járt volna. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy gondatlan hibáról, vagy szándékos „kicseszésről” van szó. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a különféle BM-es csoportfőnökségek vagy belső frakciók már a 70-es évek közepe táján egymás ellen is harcoltak, mondjuk azért, mert a Közel-Keletről érkezett terroristákkal való bánásmód tekintetében nem értettek egyet.

By the way (egyébként) valahol azt is olvastam, hogy 1975-ben, azaz a következő évben, szeptember 30-án Ferihegyről indult el titokzatos körülmények között a MALÉV 240-es járata, amely máig tisztázatlan okok miatt Bejrút közelében 50 emberrel a fedélzetén a tengerbe zuhant. Mindmáig ez lehet a világtörténelem legnagyobb, részletes kivizsgálás nélkül „elkönyvelt” repülőszerencsétlensége.

De ki vagy mi okozta a „balesetet”? J. alezredes akkor (2005-ben) már dutyiban (vizsgálati fogságban) csücsült, ezért aligha tehető felelőssé a tragédiáért. Az üggyel kapcsolatban 2007 (!) szeptemberében Szilvásy György „titokminiszter” levélben azt közölte Dr. Répássy Róbert fideszes képviselővel, hogy „a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok (Információs Hivatal, Nemzetbiztonsági Hivatal) 2003 nyarán összefoglaló jelentést készítettek a bejrúti MALÉV repülőgép katasztrófájáról, a rendelkezésre álló adataikról. A jelentésekben megállapították, hogy korabeli dokumentumokkal és műveleti adatokkal nem rendelkeznek. A jelentések elkészítéséhez végrehajtott intézkedések során összegyűjtött információkból a szerencsétlenség oka nem állapítható meg. A 2003-ban kelt két dokumentum – a légikatasztrófával közvetlenül összefüggésben nem álló egyéb tartalmuk miatt – jelenleg is szigorúan titkos minősítésű. Az említetteken kívül – és ezt a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok vezetői ismételten megerősítették – e témában egyéb iratok nem találhatók. 

Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

1./ Vajon miért nem tudnak semmit a polgári szolgálatok?

2./ Kihez tartozott a FEP 1975-ben? Segítségképpen: a BM III/IV-hez, azaz a katonai elhárításhoz, aminek az iratait a rendszerváltás után a KBH-nál kellett (volna) őrizni.

3./ Életszerű-e, hogy ezt nem tudta Répássy és Szilvásy?

4./ Ha valaki kíváncsi lett volna a történtekre 2003-ban vagy 2007-ben, akkor kit kellett volna kérdeznie?

a./ az IH-t;

b./ az NBH-t;

c./ Szilvásyt, a polgári titokminisztert;

d./ Hamar Ferencet, aki ’75-ben főhadnagyként, vagy inkább már századosként még a FEP objektumfelelős elhárító tisztje volt;

e./ Hamar volt főnökét, Stefán Géza, későbbi vezérezredest (2007-ben még élt, sőt hivatalban volt);

f./ Valaki mást, mégpedig: ...

Reszkető kezekkel írom az olvasónaplóba:

Ott volt Hamar Ferenc 1975 szeptember 30-án Ferihegyen, amikor – szemtanúk szerint – a repülőgépet Budapesten az indulás előtt egy „kimondottan félreeső” helyen várakoztatták, és egy időre megszűnt a repülőtér kivilágítása? Elhiggyük „a repülőtér” (azaz Hamar Ferenc?) magyarázatát, miszerint áramszünet okozta az üzemzavart, holott mások szerint ekkor fegyvereket rakodtak a gépre, megint mások szerint a magyar „titkosszolgálat” kívánta azt a látszatot kelteni, hogy a hazánkban terrorakciók szervezésére és végrehajtására kiképzett PFSZ-tagok (Arafat kivételével a teljes vezetőség) a sötétség leple alatt szálltak fel a gépre?

Sikeres volt a látszatkeltés, avagy a látszat eloszlatása, vagy éppen sikertelen, egyre megy. Az izraeli (vagy a szír) titkosszolgálat alighanem jobbnak látta, ha mindenképpen megsemmisíti a gépet. Miért a ’74-es kémüggyel, miért nem a ’75-ös, félszáz ártatlan áldozatot követelő „titkosszolgálati kombinációval” dicsekszik el a Vezérőrnagy?

A ’75-ös MALÉV-légikatasztrófáról részletesebben itt lehet tájékozódni:

(Folytatjuk...)

Kedves Barátaim (és Kedvetlen Ellenségeim)!

Ahogy ígértem - bár mégsem teljesen úgy - a választások után néhány nappal (sőt mindössze eggyel) megkezdjük az "elszámoltatási jelentés" (Hogyan lett az Orbán-rendszer Putyin trójai falova, és mi a teendő?) összeállítását és közlését. A címlap  illusztrációja a DALL-E 3 mesterséges intelligencia segítségével készült, az "éles" változaté nem ez lesz:

A jelentés tartalomjegyzéke (magyarul és angolul) valahogy így fog kinézni:

TARTALOMJEGYZÉK (CONTENTS)

1. Előszó (Foreword)
2. Összefoglaló (Executive Summary)
3. Források (A Note on Sources)
4. Fő események időrendi sorrendben (Major Events in Chronological Order)
5. Következtetések, javaslatok (Conclusions and Proposals)
6. Függelék (Attachment): A főszereplők egyéni felelősségének értékelése (An Assessment of the Individual Responsibility of the Key Players)

A jelentés rövidített formája is minimum néhány tucat oldal lesz, többszáz oldal dokumentált bizonyítékkal megtámogatva. Ezt nem fogjátok tudni együltőhelyben megemészteni, mint ahogy az eddigiek sem váltottak ki egetverő reakciót, pedig én azt hittem... (Vesd össze: "Szilaj hullámokat vet/Rémítő ereje"... S dobáld a fellegekre/Bőszült tajtékodat stb.)

Ezért nincs értelme a hagyományos késztermék-bemutatónak. Inkább azt a fordított, de természetes utat követjük, hogy először anyagot gyűjtünk, forrásokat dolgozunk fel, és utána elemzünk, fogalmazunk meg hipotéziseket, következtetéseket, megállapításokat, értékítéleteket, szentenciákat.

Első nekifutásra egy olyan nyílt forrást dolgozunk fel, amit kár lenne veszendőbe hagyni, mert a szerzője, Naiv Balfácán sokat dolgozott vele (és szenvedett meg érte), mégis majdnem elveszett, mert a Rogán-féle propaganda-minisztérium valamikor 2019 elején letöröltette a szolgáltató honlapjáról az addigi bejegyzéseket, pedig volt olyan közöttük, aminek az olvasottsága a 10 ezer látogatót közelítette meg. Naiv Balfácán kiléte egyelőre maradjon titok, ez volt az egyetlen kérése, amikor hozzájárulását adta az itteni másodközléshez (Rokon lelkek, ha találkoznak...). Jöjjön, hát az első szemelvény, és aztán majd később a többi, de György barát sem fog "nyugdíjba vonulni", időnként  megszakítja az elbeszélés fonalát, és beszámol más, frissebb, aktuálisabb fejleményekről is. Tehát, Naiv Balfácán így kezdte annak idején (valamikor 2017-ben): 

Sziasztok!

Én csak egy Mogorva Öregember vagyok. Az elkövetkező hetekben, hónapokban átlag kétnaponként (hétvégék nem számítanak) teszek közzé új blogbejegyzéseket, abból a nemzetbiztonsági olvasónaplóból válogatva és szerkesztve, amit – amatőr érdeklődőként – már jó öt éve vezetek. Amit ezekben a szösszenetekben kielemzek (a magam szubjektív módján), azt nem én találtam ki. Mások írták le, én elolvastam, és értelmeztem. A bennük vázolt eseményekkel maguk a főszereplők dicsekedtek el, adták ki nyomtatásban a saját „hőstetteik” történetét. Valamilyen – számomra egyáltalán nem rejtélyes – okból nem bírják magukban tartani azt, amire olyan büszkék, noha (szerintem) szégyelleniük kellene. Mondjuk így üzennek a mindenkori kormányoknak, az ügyészségnek és a bíróságoknak: Mi érinthetetlenek vagyunk. Ha hozzánk mertek nyúlni, akkor kitálalunk...

Igaz, csak a monogramjukat vagy az álnevüket adják meg interjúalanyként vagy éppen szerzőként, de azt is mintha szándékosan pancser módon tennék: egyáltalán nem kell mesterdetektívnek lenni ahhoz, hogy azonosíthatóak legyenek. És amiket leírtak, azok is elég egyértelműek. A király meztelen, csak ezt valakinek ki kéne már mondania. Lehet, azt nyilatkozzák majd: az itt hivatkozott művek csak irodalmi alkotások, a képzelet szüleményei, nem kell őket komolyan venni. Hm... Írhat a katonai elhárítás egykori operatív főigazgató-helyettese magáról és a közvetlen főnökeiről – azok tudtával és egyetértésével, sőt támogatásával – olyanokat, hogy együtt buzgólkodtak a rendszerváltás utáni új magyar köztársaság megfojtásán, félrevezették a saját kormányaikat és a szövetségeseket, idegen hatalmakkal (Oroszországgal és másokkal) paktáltak le, eladták magukat és a munkatársaikat, az egész szervezetüket az ellenérdekelt speciális szolgálatoknak?

Egy olyan interjúkötetet lapozgatok, amelyben a magyar titkosszolgálatok egykori felső és középszintű vezetői osztják meg tapasztalataikat, visszaemlékezéseiket az olvasókkal. Első ránézésre ez egy laikusok számára készült, érdekes és érthető, a nemzetbiztonsági szolgálatok munkáját népszerűsítő könyvecske. Második ránézésre árnyalom a véleményem. Novák András: Kémes ügyek (avagy akcióban a magyar titkosszolgálatok); Ipari és Innovációs Kft, 2013 – erről a könyvről van szó.

A Titkosszolgálat – vezérőrnagyi szemüvegen keresztül c. fejezetben egy H. F.-ként bemutatkozó tábornok (fedőneve: K. F.) – a magyar katonai kémelhárítás képviseletében – néhány (már ismert) tényt erősít meg és egészít ki, illetve jellegzetes, „árulkodó” véleményeket hangoztat szakmai tevékenységéről, felfogásáról, kormányzati feletteseinek megítéléséről, a katonai elhárítás munkastílusáról, szakmai kultúrájáról. Egyes szám első személyben, a saját érdemeit és szakmai hozzáértését kidomborítva ismertet néhány kiemelt kémügyet a rendszerváltozás előttről és utánról, hogy megvilágítsa a BM III/IV csoportfőnökség (később KBH, azaz Katonai Biztonsági Hivatal) munkamódszereinek korszerűségét és rendszerfüggetlenségét. Azt a ’74-es nagy kémügyet állítja a középpontba, aminek a megoldása az ő nevéhez fűződik (a könyvben a 109-118. o.).

Az ügy azzal vette kezdetét, hogy egy „hírforrás” („segítő”, „hálózati személy”) látott egy határőr alezredest karácsonykor bemenni egy keresztény templomba, és ezt a gyanús körülményt jelentette a tartótisztjének. A szóban forgó, „lebukott” J. alezredes a Ferihegyi Forgalom Ellenőrző Pont (FEP) parancsnoka volt. Mint a vezérőrnagy arról beszámol, abban az időben – még főhadnagyként – hozzá tartozott az egész határőrség és a ferihegyi FEP „elhárítása” is. A beérkezett információ alapján néhány napos mérlegelés után a szolgálatnál úgy döntöttek, hogy megnézik, „mi van a dolog mögött”. Osztályvezetője utasította (nyilván az ő javaslatára, hiszen ő volt az iránytiszt), hogy „derítse fel az alezredes hátterét”.

A történet már itt nagyon sántít.

Az alezredes „köztudottan hithű izraelita” volt, de „akkor miért ünnepli a karácsonyt egy keresztény templomban”? – teszi fel a kérdést Hamar Ferenc, akit azért hívok így, mert ezen a néven ismerheti a magyar újságolvasó a KBH egyetlen, H. F. monogrammal büszkélkedő vezérőrnagyát (és akinek – mások mellett – a szerző, Novák András a 3. oldalon név szerint köszönetét nyilvánítja bátorításáért és szakmai tanácsaiért). Szóval, miért ünnepli a karácsonyt egy magyar alezredes egy keresztény templomban 1974-ben? A válasz: a felesége unszolására. „Abban az időben szinte megszokott volt, hogy egyesek összevissza járnak különböző felekezetekhez.” – teszi hozzá a Vezérőrnagy. „Ezzel tulajdonképpen meg is magyaráztuk” a rejtélyt. Noha – ezek szerint – nincs is itt semmilyen rejtély, a kémelhárítás „valamilyen oknál fogva” mégsem tett pontot az ügy végére, mert J. alezredes „gyanús lett nekünk”. A gyanúra okot adó új információ azonban nem keletkezett, hiszen azt, hogy vallásos és templomba jár, eddig is tudták róla. Mint azt Hamar egy helyütt kifejti, „a határőrség mindig is egy kényes hely volt, ide még a sorkatonák is csak úgy kerülhettek, ha feddhetetlen háttérrel rendelkeztek. Ez igaz volt a tisztekre is” (109. o.). Vagyis már tudniuk kellett az alezredesről, hogy vallásos és, hogy templomba jár (ha nem így volt, akkor az az elhárítás nagy szakmai hibája), és ha ez 1974-ben már különben is „megszokott”, azaz megtűrt jelenség, semmiképpen sem állambiztonsági kockázati tényező volt, akkor milyen alapon indítottak mégis titkos vizsgálatot ellene?

Az egyik lehetőség, hogy a katonai elhárításnál a vallásosságot általában még úgy-ahogy elviselték, de azon nagyon kiakadtak, ha valaki „hithű izraelita”. Erre itt semmi sem utal azon kívül, hogy Hamar lényegesnek tartja megemlíteni és többször visszatér rá, sőt később a „kémügynek” a Vallásos fedőnevet adták (111.o.), holott a célszemély „zsidósága” és templomba járása – mint az nyilvánvaló lesz – semmilyen összefüggésben nincs az állítólagos kémtevékenységével.

Egy másik, lehetséges motívum (a vizsgálat kezdeményezésére) az irigység lehetett. Egy helyütt Hamar megemlíti (szerintem teljesen szükségtelenül), hogy „Amúgy elég érdekes házaspár voltak, ők ketten. Igazi gyűjtögető életmódot folytattak. A második házkutatáson tűnt fel, hogy több szoba is tele van ajándékokkal, amiket a betegektől és különböző helyekről kaptak. Borok, pezsgők, röviditalok, vázák, tányérok, porcelánok mindenhol.” (114. o.) Vajon miért csak a második házkutatáson tűnt fel, hogy több szoba „mindenhol” tele van ajándékokkal? Borok, pezsgők, röviditalok. Micsoda főbenjáró bűn. Ráadásul meg se itták. Mi köze van a kémügyhöz annak, hogy egy feleség, aki orvos, a betegeitől bort kap ajándékba? Ez bizonyítaná a házaspár elvetemültségét? Arról nem esik szó, hogy kiderült volna, a vázákon, tányérokon, porcelánokon a CIA vagy a Moszad pecsétjét fedezték volna fel.

A vezérőrnagy azt is elárulja, hogy főhadnagyként „alapvetően civil ruhában közlekedtem a tábornokok és az ezredesek között, és igen keményen meg kellett dolgoznom azért, hogy tiszteljenek és partnerként kezeljenek” (109. o.). Hoppá. Rossz sejtelmeimet kizárólag a naplómmal osztom meg.

Csak nem azt jelenti a „keményen megdolgozás”, hogy aki nem tisztelte eléggé, azt valós indokok nélkül meggyanúsította, és vizsgálatot indíttatott ellene? És ha a civil ruha viselésével leplezni akarta a katonai elhárításhoz tartozását, akkor miért „közlekedett” mégis feltűnően az ezredesek és a tábornokok között, elvárva, hogy tiszteljék és partnerként elfogadják? Egy tisztelt és elfogadott civil ruhás illető a tábornokok között eléggé feltűnő, nem? Vagy nem konspirációs okokból hordott civil ruhát, hanem azért, hogy neki ne kelljen katonai tiszteletadást teljesítenie, demonstrálva különleges jogosultságait, felhatalmazását?

Az eddig olvasottak nem cáfolják azt a közkeletű hiedelmet, hogy a rendszerváltás előtti BM-es állambiztonsági szolgálatok, a katonai elhárítást is beleértve, szakszerűtlenül, rosszindulatú rágalmak, mondvacsinált ürügyek, elégtelen indokok alapján, megalapozatlanul kezdeményeztek „kiemelt kémügyeket”, és a vizsgálótiszteket sokszor személyes ellenszenv, irígység és/vagy puszta karriervágy, minden áron való bizonyítási kényszer vezette. A különleges jogosítványokkal felruházott, tapasztalatlan, ámde rátarti főhadnagyocskák – parancsnokaik tudtával és támogatásával – ezredesek, tábornokok pályafutását, életét tehették tönkre, családokat dúlhattak fel puszta szeszélyből.

Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

1./ Vessétek össze a fentieket a 2003. évi III. törvény (az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról) 5. § (3) bekezdéssel, miszerint „az érintett halálozási évét követő hatvan évig anonimizáltan sem ismerhetőek meg a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a vallásos vagy más világnézeti meggyőződésre, az egészségi állapotra, kóros szenvedélyre és szexuális életre vonatkozó adatok. Ha a halálozás éve nem ismert, a védelmi idő az érintett születésétől számított százhúsz év, ha pedig a születés és a halálozás időpontja sem ismert, az irat keletkezésétől számított kilencven év”.

2./ Állapítsátok meg, hogy a felsorolt ismérvek közül melyikre vonatkozóan sértette meg az érintett „megfigyelt személy” jogait a szerző és interjúalanya a „köztudottan hithű izraelita” jelző nyomtatásban való közzétételével!

3./ Van-e a törvénysértés szempontjából jelentősége annak, hogy Hamar Ferenc „J. alezredesnek” nevezi az áldozatát akkor, amikor a FEP-nek 1974-ben nyilvánvalóan csak egy és nem több, utólag is könnyen azonosítható, alezredes rendfokozatú parancsnoka volt? Értelmezzétek a jogszabály szövegét abból a szempontból, hogy az ilyen „anonimizálás” enyhítő körülménynek számít-e?

4./ Számítsátok ki, hogy 1974 és 2013 (a könyv kiadásának éve) között hány év telt el! Kilencvennél kevesebbet, vagy többet kaptatok? És hatvannál?

(Innen folytatjuk, nemsokára)