Ami az előző bejegyzésekben ismertetett „nagy kémügyet” illeti, az a csapdaállítást követően felpörgött. A jó barát átadott megőrzésre egy minősített dokumentumot az alezredesnek (és ezzel ő is titoksértést, sőt kémkedést követett el). A megőrzésre átvett dokumentumot J. állítólag a lakásán kijegyzetelte, és a jegyzeteket megmutatta az amerikai katonai attasénak. Az elhárítás – higgyük el – mindent filmre vett: megvan a bizonyíték! Most már akár le is tartóztathatták volna, de nem ezt tették, hanem egy bravúrosnak beállított – ismét több hónapon keresztül zajló – „hihetetlenül bonyolult” (115. o.) operatív kombinációs akciósorozat keretében feltérképezték a kapcsolatait.

A „hihetetlen bonyolultságot” az képviselte, hogy különböző indokokkal a családtagokat hol az SZTK-hoz, hol a tanácshoz, hol az iskolába rendelték be különböző ürügyekkel, sőt még a szomszédaikat is eltávolították, mindenféle hivatalos ügyekben becitálták a Vízművekhez, a Gázművekhez stb., hogy a gyanúsítottak lakásába észrevétlenül bemehessenek és bizonyítékokat gyűjthessenek (vagy helyezhessenek el).

Vezérőrnagy Úr, ez se nem bonyolult, se nem hihetetlen. Eddig is tudtuk, hogyan „dolgozott” a BM-es elhárítás. Az összes hivatalos szervet, a hatóságokat és a magukat annak képzelő szolgáltató szervezeteket is kötelezték az együttműködésre, az oda telepített SZT-tisztjeiknek mindent szabad volt. Ha az állampolgárokat „berendelték” valamilyen gittegylethez, legyen az SZTK, tanácsi hivatal, iskola, egyetem, vagy a Vízművek, nem tudhatta, hogy tényleg egészségügyi, szabálysértési, gyereknevelési, felsőoktatási vagy közszolgáltatási „problémája” van, vagy éppen egy állambiztonsági akció közepébe csöppent, esetleg egyszerűen csak packáznak vele, hogy a hatalmukat fitogtassák. És persze ezekkel a „hivatalos” berendelésekkel egy csomó illetéktelen hivatalnok előtt dekonspirálták (leleplezték) a „titkos” nyomozást, befeketítették a gyanúsítottakat, akár bűnösök voltak, akár ártatlanok.

Az állami szervek tisztségviselői és alkalmazottai nem „közszolgák”, hanem „titkosszolgák” voltak. A BM bármikor el tudta intézni, hogy az olyan alapszolgáltatásokban, mint a víz, a gáz, vagy az elektromos áram, fennakadás legyen, ami miatt „berendelhetik” az állampolgárokat (és ezzel a munkahelyeken is fennakadásokat okozhatnak), legyenek (alaptalanul) gyanúsítottak, családtagok, szomszédok vagy bármilyen okból „látókörbe kerültek”. Ha jónak látták, egy „bravúros” kombináció keretében akár Ferihegyet is teljes sötétségbe burkolhatták!

 Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy 1986. május 26-án miért égett porig a Mikroelektronikai Vállalat híres „T” csarnoka, ahol Közép-Európa legjobb szakember-gárdája csúcstechnikai színvonalon gyártott volna programozható integrált áramköröket, a szovjet versenytársakat is megelőzve. Ezt a „hadiipari” üzemet is a III/II-nek és a III/IV-nek kellett volna oltalmaznia szabotázs ellen. Vagy talán az a tűzeset is egy „hihetetlenül bonyolult operatív kombinációs akciósorozat” része volt?

A „Vallásos” ügy nyomozói a betöréseknek köszönhetően (állítólag) megállapították, hogy a célszemély felesége, a szeretője, sőt még egy másik ismerőse is a kémhálózat tagja. Végül a feleséget – aki „pontosan tudta, mit művel a férje”, és állandóan veszekedett vele, hogy szakítson végre „azzal a protokollos kurvával” – telefonon értesítették, hogy „éppen hol és kivel csalja” csapodár ura. Az asszony pedig – nem teljesen értem, hogy ha mindent tudott, miért borult ki végletesen ettől a számára egyáltalán nem új információtól – odarohant a protokollos hölgyhöz, botrányt csapott és „az általunk biztosított taxiban” a rendőrségre hajtatott, és feljelentette a férjét kémkedés miatt. Ezután mind a négy helyszínen egyszerre tartottak nyílt házkutatást, hogy összeszedjék a bizonyítékokat (117. o.).

 Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem ez az egész sztori sántít és bűzlik. Szerintem inkább életszerű, hogy a feleséget – büntetlenséget ígérve számára – felbíztatták, hogy jelentse fel a férjét és annak szeretőjét (közvetlen családtagot egyébként – ha kémkedett is – még az akkori törvények szerint sem volt kötelező feljelenteni). Persze az asszonyt is átverték. Mint Hamar vezérőrnagy kajánul megállapítja: „Csúnya dolog a féltékenység, de még csúnyább a düh, mert néha okos emberekből is butát csinál. A feleség ugyanis ezzel saját magát is lebuktatta. Az irodájában több millió forint értékben találtunk arany- és ezüsttárgyakat, amelyeket azokból a pénzekből vásárolt, amit a gyógyszerek csempészéséért kapott.” (117. o.).

Megint egy talány (a sok közül): Ha a felesége révén amúgy is multimilliomos volt, akkor J. alezredes miért kémkedett az amerikaiaknak? Ha nem fizetségért, akkor talán politikai meggyőződésből? Nem kellett volna ezeket az apró részleteket is tisztázni? Mondjuk azt is, hogy mióta kémkedik J. alezredes, és milyen információkat adott ki az amerikai katonai attasénak az előtt, hogy gyanússá vált, és az alatt, hogy a vizsgálat még hónapokon keresztül (eredménytelenül) folyt ellene? Ezekről semmit sem tudunk meg a beszámolóból. És vajon miért tartotta a feleség az arany- és ezüsttárgyakat az irodájában (orvosi rendelőjében)? Ott kevésbé feltűnő, mint a lakásban a porcelánok között?

Komoly okom van azt hinni, hogy az egész mese az operatív kombinációk menetéről és főleg, sikerességéről csupáncsak gyatra hazugság. Ezért nem is részletezem tovább, bárki elolvashatja Novák András könyvében. A bizonyítékok ugyanis – most figyeljetek – elvesztek!

Amikor a rendőrök megálltak a negyedik, öreg bűntárs háza előtt, „valószínűleg rájöhetett, hogy lebukott, mert hallottuk a technikán keresztül, hogy elkezdte összetépni az iratokat a rezidentúrájáról, és lehúzta azokat a vécén. A nagyszekrénye alatt voltak a titkos iratai a parketta alá rejtve, de ezt már korábban tudtuk, mert tartottunk nála titkos kutatást. Viszont így is elég sok mindent sikerült megsemmisítenie, ezért nála kevés bizonyíték maradt. Ez a mi szakmai hibánk volt, hiszen nem mértük fel, hogy marad ideje megsemmisíteni az iratokat.”. (117. o.)

Ezt én nem veszem be.

„Az öreg végül két év börtönbüntetést kapott, de addigra már nagyon rossz egészségi állapotba került, ezért felfüggesztették a büntetését. A feleségnek és a szeretőnek sem kellett börtönbe vonulnia, ha jól emlékszem, megúszták felfüggesztettel.”(118. o.) von mérleget a vezérőrnagy. Mi lett a főkém sorsa? „J. alezredest három és fél év börtönbüntetésre ítélték, de nem kémkedésért, hanem hivatali visszaélés miatt... Ennek az az oka, hogy ha valakit kémügyben realizálsz, akkor ahhoz politikai jóváhagyás kell... Tulajdonképpen J. esetében is politikai döntés született, mivel van elég egyéb bűncselekmény is a rovásán (eddig erről nem nagyon volt szó), ami miatt el lehet ítélni, ezért ne kémkedésért, hanem más miatt álljon a bíróság elé. Magyarország már akkor nem akart nyíltan szembe menni az Egyesült Államokkal...” – értelmezi a végkifejletet Hamar Ferenc.

Ismeritek a viccet az öreg székelyről? Amikor a fia a baltát belevágja az öreg hátába, az bosszúsan visszakérdez:

- Ez most vicc, vagy komoly?

- Ez teljesen komoly, Édesapám.

- Na azért, mert nem szeretem a hülye vicceket.

Tessék mondani, „a nagy kémügy” most vicc, vagy komoly? Viccnek nagyon durva, komoly szakmai teljesítménynek meg túl vicces. Ha ez volna a magyar katonai elhárítás történetének pozitív példaértékű esete, akkor milyen lehetett a többi?

A rettenetesen izgalmas kémügyben, amit Hamar vezérőrnagy példaértékű esettanulmányként ad a fiatalok tudtára, az össze-visszahazudott bizonyítékok részben eltűntek, részben – ha megvoltak – nem kerülhettek bíróság elé, hogy el lehessen dönteni, valóban történt-e kémkedés és a szolgálat törvényesen és szakszerűen végezte-e a dolgát. A bíróságot ez persze nem zavarta, engedett a vélt politikai akaratnak, és büntetést szabott ki az eléje hurcolt áldozati bárányokra, noha elég enyhéket ahhoz, hogy az önmagában megkérdőjelezze a súlyos vádak komolyságát.

Mellesleg, ha a feljelentés kémkedési ügyben történt (a szolgálat nyomására), és a vádemelés mégis mást tartalmazott (mert közben meggondolták magukat), akkor – a kémkedésre vonatkozó bizonyítékok visszatartásával – a katonai elhárítás bűnpártolást követett el.

Az új információk tükrében érdemes lenne perújrafelvételt kezdeményezni az áldozatok vagy családtagjaik részéről a meghurcoltak rehabilitálása érdekében. Ha erre sor kerülne, örömmel tanúskodnék a bíróság előtt szakértőként ízzé-porrá zúzva a Hamar-legendát. Pedig még az is lehet, hogy J. alezredes tényleg kémkedett. De ezt akkor sem tudták bizonyítani, és a III/IV eljárása akkor is törvénytelen és ordítóan szakszerűtlen volt. Vak tyúk is talál szemet, de ez nem lehet egy katonai elhárító szolgálat ars poeticája. 

Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

Feleljetek legjobb tudásotok (és lelkiismeretetek szerint) a következő kérdésekre:

1. Ti ezt elhiszitek?

2. Egyetértetek-e azzal, hogy ha valakinek a házát a „rezidentúrájának” nevezzük, akkor azzal már be is bizonyítottuk, hogy kém?

3. Szerintetek tényleg annyira hülyék csekély értelműek voltak a korabeli katonai elhárítók, hogy amikor a titkos házkutatás során kibányászták a „nagyszekrény alatti parketta alá elrejtett titkos iratokat”, akkor nem készítettek a rejtekhelyről és annak tartalmáról bizonyító erejű fényképeket, az iratokról pedig másolatokat? Hagyták elveszni a bizonyítékokat?

4. Azt nem is vizsgálták, hogy a titkos iratok (vagy azok másolatai) honnan kerülhettek „az öreghez”?

5. Lehetséges, hogy a szerző, Hamar vezérőrnagy minket, olvasókat néz hülyének, csekély értelműnek?

6. Mivel magyarázható, hogy amikor hallották a „technikán keresztül” , hogy az öreg „elkezdte összetépni és a vécén lehúzni azokat” (a titkos iratokat), akkor nem törték rá az ajtót?

7. Vajon miért nem nyitották ki az ajtót (kaput) azzal a kulccsal, amivel egyszer már bementek oda, amikor titkos házkutatást tartottak, és elhelyezték a „technikát”?

8. Életszerű-e, hogy a kémkedési ügyben házkutatást tartó rendőrök és elhárítók hosszasan álldogáltak a ház előtt, és várták, hogy beengedje őket? Miközben ő bemászott a nagyszekrény alá, felszedte a parkettát, kivette a titkos iratokat, összetépdeste, kidobta és lehúzta?