Túl vagyunk egy hat bejegyzésből álló sorozaton, amelyben egy elrettentő példán keresztül bepillantást nyerhettünk az 1974-75-ös „nagy kémügybe” és egy olyan, 50 ártatlan életet követelő légikatasztrófába, amiért a felelősség a BM-es katonai elhárítást terheli,  Most tovább lépünk időben előre, egészen a rendszerváltásig.

Lapozgatom Naiv Balfácán olvasónaplóját, amelyet rám  hagyott.

A Titkosszolgálat – vezérőrnagyi szemüvegen keresztül c. könyvfejezetben (Novák, 2013, 107-146. o.) A rendszerváltás nálunk alcímmel (128.-130. o.) Hamar Ferenc ismerteti, hogyan akadályozta meg 1990 szeptemberében Raffay Ernő, honvédelmi államtitkárt abban, hogy a katonai kémelhárításhoz tartozó dossziékba betekinthessen. Kijelenti: Úgy gondolom, hogy rendszertől függetlenül, sehol a világon, egyetlen demokráciában sem megengedett és elfogadható, hogy a politikusok belenézzenek és turkáljanak a katonai elhárítás titkos iratai között, és szemezgessenek a hálózati személyek aktáiból.

Touché! – azaz fején találta a szöget.

Még akár igaz is lehetne a vezérőrnagy úr elmés megállapítása, de van itt azért egy pár ellentmondás. Először is laikusként úgy gondolom, hogy a katonai kémelhárítás és a katonai elhárítás szavak felváltva történő használata (ahogy azt Hamar tábornok teszi a fejezetben), szakmai és logikai pontatlanság. A kettő nem egy és ugyanaz. Egyik a másik részterülete, mint ahogy minden fehér lóról elmondható, hogy ló, de nem minden lóra igaz az, hogy fehér ló. Ugyanez az összefüggés a kilógó lólábakra is érvényes. A kémelhárítás csak egy része az elhárításnak, amibe beletartozik – többek között – a „szabotázs-elhárítás” (azaz a harckészültség szándékos veszélyeztetésének esetei) és a „felforgatás-elhárítás” (az ún. „erkölcsi-politikai állapot” szinten tartása, a „demokratikus rend” erőszakos megdöntésére, a katonai szervezetek „bomlasztására” irányuló kísérletek elhárítása) is.  Ez utóbbit hívták az átkosban „a belső reakció elhárításának”.

Ezért nem stimmel  a „rendszertől függetlenül” és a „demokrácia” kifejezések egy füst alatt emlegetése sem. Nem mindegy ugyanis, hogy a rendszerváltás előtti „elhárítás” iratai közül a „belső reakciót”, azaz a másként gondolkodókat célkeresztbe állító besúgó hálózati személyek aktáiról, vagy a fegyveres erők hadrafoghatóságát romboló és az ország szuverenitását valóban veszélyeztető tevékenységeket elhárító, kiemelten az idegen hatalmak leplezett törekvéseit felderítő „katonai kémelhárítás” hálózati személyeiről van szó. 1990 szeptemberében ugyanis már túl vagyunk a rendszerváltáson és a Dunagate-botrányon is, sőt az akkor érvényben lévő parlamenti és kormányhatározatok, folyamatban lévő vizsgálatok szellemében a titkosszolgálatok, de különösen a BM III/III. ügynök-nyilvántartásait tilos volt megsemmisíteni vagy hozzáférhetetlenné tenni. Márpedig a KBH annak a BM III/IV. csoportfőnökségnek volt az utódja, amely a III/III-as „ügyosztályokkal” szorosan együttműködött, és nem alaptalan az a gyanú, hogy a III/III-as aktákat „átmenthették” a katonai elhárításhoz (és ott folytatták a III/III. törvénytelen tevékenységét). Ennek a gyanúnak a külső ellenőrzését, igazolását vagy cáfolatát végső soron az aktákba való betekintés útján – megfelelő felhatalmazás vagy honvédelmi miniszteri engedély birtokában – jogszerűen megtehette volna a honvédelmi államtitkár.

Raffay Ernő azonban nem rendelkezett megfelelő felhatalmazással sem a minisztertől, sem pedig a Parlament Nemzetbiztonsági Bizottsága akkori elnökétől, az SZDSZ-es Demszky Gábortól. Ráadásul – mint az elbeszélésből kitűnik –, „trükkös” módon, a KBH főigazgatójának, Gubicza Jenőnek (a szövegben „G. János”) és Hamar Ferencnek (a HM központi szervek és a vezérkar elhárító főnök-helyettesének) az eltávolításával (a HM-be rendelésével), távollétüket kihasználva, hivatali hatalmával visszaélve próbálta törekvéseit megvalósítani (ha minden úgy zajlott le, ahogy a nyilatkozó vezérőrnagy állítja). Gubicza vagy Hamar egyébként saját hatáskörben is engedélyezhette volna a betekintést (ha arra megfelelő indokok vannak), de Raffay nem kért semmit írásban, mert nem akarta, hogy nyoma maradjon a kíváncsiságának. Mindkét félnek volt takargatni valója. Az én szememben az incidens valójában nem a katonai titkosszolgálat (a KBH) törvényes és szakszerű működésének tesztje, hanem az MDF-et képviselő Raffay és az akkor még szocialista kötődésű Hamar „cicaharca” volt.

Ennek a cicaharcnak azonban a személyes presztízsen túl volt nagyobb tétje is.

Raffay nem általában volt kíváncsi a nyilvántartásokra, hanem egy vagy több „nagyvadra” vadászott. A legnagyobb fogást alighanem (de ez persze csak visszafelé következtetés) az Orbán Viktor ügynök-voltát bizonyító dokumentumok jelentették volna, hiszen azzal derékba lehetett volna törni a Nagy Imre újratemetés „hősének” politikai karrierjét. Az „igazi rendszerváltó” címért folytatott harc az MDF és a Fidesz között egészen Dávid Ibolya meghurcolásáig, a 2008-ban indult (és még 2015-ben is tartó) UD Zrt. ügyig folytatódott. Tegyük hozzá azt is, hogy a Fidesz 1990-ben még hellyel-közzel az SZDSZ ifjúsági szervezete volt; talán azért nem kérte Raffay Demszky Gábor jóváhagyását sem az akcióhoz, mert az SZDSZ emblematikus figurája úgysem járult volna hozzá fideszes szövetségese „besározásához”.

Az ügy hátteréhez hozzátartozik, hogy a belső reakció elhárításában a III/III és a III/IV együttműködött. A BM számára a hálózatépítés, ügynöktoborzás kézenfekvő terepe (a rendszerváltás előtt) a Magyar Néphadsereg volt, ahol szolgálatteljesítésük alatt a fő célcsoportnak tartott egyetemi előfelvételiseket lehetett megfigyelni, tanulmányozni, befolyásolni, válogatni közülük és beszervezni őket. A beszervezett ügynököket aztán a III/III-nak adhatták át (mivel a leszerelést követően amúgy is a polgári területen tevékenykedtek), de bizonyára olyanok is voltak, nem is kevesen, akiket a III/IV „megtartott magának”. Ezt a gyakorlatot (a szerződéses katonákra átültetve) – ahogy az a romák elleni sorozatgyilkosságokkal kapcsolatos büntetőperekben kiderült – a KBH is átvette a jogelőd szervezettől, mint szinte minden más, „rendszerfüggetlennek” hazudott, lejáratott módszert. Tegyük hozzá, hogy a volt sorállományú és hivatásos, illetve szerződéses katonák leszerelésük utáni, civil besúgóként való további foglalkoztatása akkor már (a rendszerváltás után) – ha nem a Magyar Honvédség, illetve a katonai nemzetbiztonsági szolgálatok előírt működési területével összefüggésben történt – törvénytelen volt.

A „Simicska-Orbán háború” kitörésekor értesülhettünk arról, hogy (legalábbis Simicska verziója szerint) Orbán Viktort is megpróbálták beszervezni (a leszerelést megelőzően), de ő „nemet mondott”, ebben azonban már nem is lehetünk annyira biztosak. A rendszerváltáskor sok akta eltűnt, de Moszkvában még meglehetnek a dokumentumok – jelenti ki Orbán egykori barátja és harcostársa a mandiner.hu 2015. március nyolcadiki (nőnapi) cikkében.

Ebben a közismert moszkvai épületben őrizhetik az 1989-90-es magyar rendszerváltás kulcsfontosságú dokumentumainak egy jelentős részét:

Akárhogy is volt, annyit bizton megállapíthatunk, hogy a katonai elhárítás (III/IV, aztán KBH) már 1990-ben a politikai pártok csatatere volt. A politikusok megpróbáltak beavatkozni a szolgálat tevékenységébe, a KBH pedig intézményi és pártérdekek mentén törvénytelenül és szakszerűtlenül igyekezett befolyásolni a politikát. Miközben a demokratikus átalakulás felszínen látható eredményei kivívták a világ elismerését, a színfalak mögött a rendszerváltással elégedetlen szélsőjobbos és szélsőbalos erők a titkosszolgálati fronton folytatták hatalmi vetélkedésüket, amelyben nem riadtak vissza a nemtelen, törvénytelen eszközök alkalmazásától sem. Hozzá kell tenni, hogy a szélsőjobb és a szélsőbal közti – átmeneti – erőegyensúly segített fenntartani a „normalitás” látszatát, holott a főszereplők bizarr törekvései már akkor vészterhesen elrugaszkodtak a valóságtól.

E bizarr törekvések némelyikét a következő bejegyzésekben ismertetem.