Kedves Olvasók, a nyári nagy melegre, a várható törvénykezési szünetre és az unokák kerti táboroztatására tekintettel (medence és felfújható vízicsúszda van) az elkövetkező mintegy két hónapban kis intenzitással folytatom a leleplezősdit, heti egy, maximum két alkalomra szűkítve a bejegyzések számát. De ne aggódjatok, az elefánt nem felejt, és én sem felejtem el azt, amit megígértem, így azt sem, hogy az előző bejegyzésben kilátásba helyeztem, hogy a rendszerváltás-kori szélsőjobbos és szélsőbalos főszereplők bizarr törekvéseinek felvázolásával folytatom az akkori (1990-es években beindult) nemtelen politikai és a tőlük elválaszthatatlan titkosszolgálati „cicaharc” fejleményeinek ismertetését. Ezek között említhetjük a körkörös védelem és a körkörös támadás koncepciójának szárba szökkenését, az ún.  Magyar Gárda megalakítását, a Kalasnyikov-ügyet, „Nagy-Magyarország” területének visszaszerzését a fegyveres erők bevetésével, és más efféle bornírt ötleteket, terveket, előkészületeket.

Für Lajos honvédelmi miniszter, aki az MDF politikusaként állítólag „jobbközép” irányvonalat képviselt és szakmai kvalitásait mi sem jellemzi jobban, minthogy feltalálta a „körkörös védelem” stratégiai eszméjét, 2007-ben a Jobbikkal közösen részt vett a törvényellenesen létrehozott és aztán bírói úton megszüntetett fasisztoid Magyar Gárda megalapításában, és fő ceremóniamestere volt a köztársasági elnöki palota előtti provokatív zászlóavatási színjátéknak. Helyettese (államtitkára), Raffay Ernő, az MDF politikusaként a „Kalasnyikov-ügy” értelmi szerzője, később szintén a Jobbik szélsőségesei mellett kötött ki, és ma is váltig hangoztatja, hogy 1990-ben lehetőség lett volna a Trianoni Szerződésben elcsatolt területek visszaszerzésére Szerbiától, Szlovákiától, Ukrajnától (és talán Romániától is), de ezt az Antall-kormányzat – az ő helyzetfelismerése és javaslatai ellenére – elmulasztotta.„Határozottan állítom - szögezi le az Antall-kormány honvédelmi minisztériumának államtitkára (a tortenelem.hu portálnak adott nyilatkozatot közölte a nol.hu), hogy horvát szövetségben visszaszerezhettük volna a szerbek által elvett területeinket. A történelmi Horvátország felszabadítására elindították 1995-ben az Oluja (Vihar) fedőnevű hadműveletet. Horvát részről már 1990-ben felvetődött egy szövetség létrehozásának gondolata Magyarországgal. Ez óriási jelentőségű lett volna, ezért az akkori magyar kormány felelőssége igen komolyan felvetődik. Arra, hogy (politikai) államtitkárként volt-e köze a horvátok fölfegyverzését segítő Kalasnyikov-ügyhöz, ezt mondta: - Utólag már elmondhatom, hogy (...) 1990-ben Horvátországot jó minőségű fegyverekkel és sok millió lőszerrel láttuk el, így támogattuk a horvát szabadságharcot Nagy-Szerbia ellen”.

Évekkel ezelőtt volt alkalmam olyanokkal beszélgetni, akik annak idején jelen voltak néhány rendezvényen, ahol Ruth Anderson ezredes, amerikai katonai attasé barátilag óva intette a magyar katonai-politikai felső vezetést attól, hogy fegyverszállításokkal és más módon úgy avatkozzon be a délszláv térség folyamataiba, hogy azzal ne a békés, demokratikus átalakulást segítse a környező országokban, hanem a köztük lévő ellentéteket szítsa, és a zavarosban halásszon. Raffay Ernő bizonyosan nem fogadta meg ezeket a tanácsokat.

Mi ebből a tanulság? Mindössze annyi, hogy a 90-es évek „jobbközép”-nek mondott meghatározó politikusai közül később sokan megtalálták az utat a szélsőjobbhoz, amitől valószínűleg soha sem álltak nagyon távol. Úgy vélem, nem a hozzájuk hasonló, valóságlátásukat idejekorán elvesztő vezetők stratégiai érzékén, erkölcsi felelősségtudatán vagy bölcsességén, hanem a tényleg jobbközép Antall Józsefen és másokon (köztük amerikai barátainkon) múlott, hogy Magyarország nem intézett „körkörös támadást” szomszédai ellen, vagy nem sodródott bele akarva-akaratlanul egy fegyveres konfliktusba a Balkánon.

Voltak a szomszéd országok titkosszolgálatainak információi a magyarlakta területek katonai erővel való visszaszerzésének hagymázas terveiről? Nem tudom, de abban szinte biztos vagyok, hogy egyes MDF-es civil „hadvezérek” és katonapolitikusok felelőtlen viselkedésének, meggondolatlan nyilatkozatainak köszönhetően a szomszédságunkban sikerült megerősítenünk a velünk szembeni zsigeri gyanakvást, ami – valljuk be – nem is volt teljesen alaptalan.

Térjünk inkább vissza a „vezérőrnagyi szemüveghez”.

Hamar Ferenc a Raffay-afférhoz magyarázólag hozzáfűzi: Azt tudni kell, hogy a belügyből a katonai kémelhárításhoz tartozó dossziékat már korábban áthozták ebbe az épületbe. Több ezer dokumentum és karton volt itt elzárva (129. o.).

Valóban, ezt tudni kell!

Miért kellett több ezer dokumentumot és kartont a belügyből „a Lehel-úti bázisunkra” (128. o.) átszállítani? A katonai elhárítás (III/IV, később KBH) központja (akárcsak a III/III-é, amiből az NBH lett) közvetlenül a rendszerváltás előtt (és utána még évekig) a Falk Miksa utcában volt, ugyanabban az épületben, de különböző emeleteken. A BM III. főcsoportfőnökségnek és azon belül a III/III. csoportfőnökségnek a központon kívül még több objektuma volt. A III/III-as SZT-ügynökök nyilvántartásait aligha a központban tárolták és kezelték (ott nem is találták őket a kutakodók, bármennyire is keresték). Ezeket az aktákat a BM-ből olyan helyre kellett átszállítani, ahol szigorúan tudják őrizni (és tovább használni) őket, de elkerülik a szenzációvadász újságírók és a bosszúra éhes politikusok figyelmét.

A másik kérdés ezzel kapcsolatban: Miért kellett volna a rendszerváltás után az állítólag „intakt” (a Duna-Gate botrányban nem érintett) katonai kémelhárítás (külön tárolt) dokumentumait átszállítani a katonai kémelhárítás (egyik) objektumából a katonai kémelhárítás (másik) objektumába? Mennyiben segíthette ez a biztonságot? Ha a féltve őrzött, még a honvédelmi államtitkár elől is óvott iratok tárolására a Lehel-úton jobbak voltak a feltételek, mint az előző helyükön (ami szintén a katonai kémelhárításhoz tartozott), akkor korábban miért ott tárolták őket, és nem amott? A katonai elhárítás – még ha a rendszerváltást megelőzően a BM-hez tartozott is – az „objektum-elv” alapján működött, azaz szervezetei a célcsoport Magyar Néphadsereg (a rendszerváltás után Magyar Honvédség) katonai objektumaiban helyezkedtek el. A rendszerváltás vagy a Duna-Gate-ügy tehát a III/IV, illetve KBH irattárainak költöztetését egyáltalán nem tette volna szükségessé. A III/III-ét annál inkább.

Továbbá: Ha a Lehel-úti épületet megnevezte Hamar, mint a KBH titkos hálózati nyilvántartásának helyszínét (ami önmagában eléggé meredek húzás volt még 2013-ban is), akkor a korábbi „belügyminisztériumi” III/IV-es objektumot miért nem nevezte meg? Az messze nem lett volna ilyen meredek (hacsak nem a III/III-hoz tartozott).

Egyáltalán mit hova szállítottak, és miért?

A BM-ben a III/III. ügyosztály aktáit a Dunagate-botrány kirobbanása után részben ledarálták, részben – több kutató (pl. Kenedi János, Tabajdi Gábor) által is megfogalmazott gyanú szerint – ismeretlen belügyminisztériumi objektumból ismeretlen helyre szállítva tették hozzáférhetetlenné. A Falk Miksa utcába nem lehetett átvinni az anyagokat, hiszen az az objektum – mint központ – túlságosan is szem előtt volt. A Lehel-úti laktanya viszont nem volt összefüggésbe hozható a III/III. csoportfőnökséggel, legfeljebb a III/IV-gyel. Hamar vezérőrnagy tehát alighanem elszólta magát, és ezzel megerősítette azt, amit a kutatók eddig csak megalapozott sejtésként tudtak megfogalmazni:

A Duna-gate botrány kirobbanása után a BM-ből a katonai elhárítás objektumába szállították át a III/III aktáit, és tették ezzel (törvénytelenül) hozzáférhetetlenné azokat a különböző vizsgálóbizottságok számára. Vagyis a katonai elhárítás (a KBH) a rendszerváltás után is a BM-mel összejátszva dacolt a saját kormányzata akaratával, vezette félre a hatóságokat, a parlamenti bizottságokat és a közvéleményt. Mindmáig.

Az egymást követő kormányok – legalábbis bizonyos kormánykörök – ennek minden bizonnyal tudatában voltak (Raffay próbálkozásai is ezt jelzik), de a „róka-fogta csuka, csuka-fogta róka”-helyzettel nemigen tudtak mit kezdeni, mert így vagy úgy, de mindannyian érintettek voltak „ügynök-ügyben”.

A szélsőjobbos és/vagy szélsőbalos, volt vagy még aktív ügynökök minden párt soraiban megtalálhatók voltak. A hírszerző/elhárító, ügynöktartó tiszteket ugyan el lehetett távolítani a szolgálatoktól, ki lehetett rúgni azt, aki elszemtelenedett vagy a jelenléte más okból kellemetlenné vált, de nem lehetett „bántani”, mert túl sokat tudott. Így aztán a kirúgott titkosszolgák a mindenkori ellenzék sorait erősítették, és a következő kormányváltáskor visszakerülhettek a pozíciójukba, vagy legrosszabb esetben „szakértőként” alkalmazták őket. Aki lapított, azt békén hagyták, vagy az adott szervezetbe „beépített” ügynökként tovább foglalkoztatták. A kényes (ugyanakkor dinamikus) egyensúly – és az „önmérséklet” – fennmaradásához a pártok közötti ingadozó erőviszonyokból fakadó bizonytalanság-érzés és a „szakmabeliek” véd- és dacszövetsége is hozzájárult. Ez a rendszer csak 2009-ben borult fel, de erről majd később szólok.