Térjünk vissza J. alezredes koholt kémügyéhez (lásd az előző két bejegyzést), ami nem más, mint egy olyan koncepciós eljárás, ami már 1974-ben is halmozottan törvénytelen volt. Az állambiztonsági szolgálatok lelkifurdalás nélkül sároztak be ártatlanokat, juttattak börtönbe embereket csak azért, hogy a saját stiklijeikért, bűncselekményeikért és rémtetteikért járó felelősségre vonást elkerüljék.

„Ezt az ügyet én vittem” – jelenti ki büszkén a vezérőrnagy. Kecskére a káposztát, arra bízták a ferihegyi fiaskó kivizsgálását, akivel szemben „tulajdonképpen” és „egyértelműen” fegyelmit kellett volna indítani.

Hamar főhadnagy kapva kapott az alkalmon, és úgy döntött, hogy megvizsgálja J. alezredes múltját. Egy munkatársát megbízta azzal, hogy gyűjtsön össze minden nyomot és irattári dokumentumot a célszemélyről és családjáról. Lázasan kutakodtak valami után, amivel megfoghatnák. A történet itt tragikomédiából horror-sztoriba fordul, majd bohózatba megy át, de aztán csak sikerül kémügyet varázsolni belőle, amit persze a szolgálat elfuserál, ám a tragikus végkifejletet ez sem akadályozhatja meg.

Nézzük sorjában a dráma szakaszait!

A horror-sztori: „Pár hetes nyomozás után kiderült, hogy annak az embernek, akinek valójában J. alezredes kiadta magát, hiányzik a jobb gyűrűsujja. Tizennyolc évesen egy kispesti gyárban szenvedett balesetet. J. alezredesnek viszont mind a tíz ujja megvolt... Továbbá arra is fény derült, hogy néhány adat nem stimmel az önéletrajzában... Egyértelművé vált, hogy J. alezredes (a második világháború után) bekerült egy amerikai-angol egészségügyi bázisra. Egyből beugrott, hogy nagy valószínűséggel az amerikaiak vagy az angolok megpróbálták beszervezni. Egy nappal később viszont újabb papírokat találtunk, amelyekben az állt, hogy ez a fiatalember meghalt a táborban, és eltemették a budakeszi zsidótemetőben. A gyanúnk egyértelmű volt, valaki felvette a meghalt fiatalember személyiségét, és ez most huszonöt évvel később nem lehet más, mint J. alezredes... Elmentünk a temetőbe, hogy megnézzük, valóban ott nyugszik-e az eredeti J.? Azon is elgondolkodtunk, hogy exhumálási engedélyt kérünk, és megnézzük, a testnek valóban hiányzik-e az egyik ujja, de erre végül nem került sor, mindössze egy fényképet készítettünk J. sírjáról...” (112. o.)

Az állambiztonsági műveleti munkatársaknak láthatóan nem erősségük a logikus gondolkodás. A katonai elhárítók egyszerűen nem hiszik el, hogy ők is tévedhetnek, és a legabszurdabb logikai bakugrásokra is hajlandóak, hogy az eredeti hibás feltételezésüket, „egyértelmű gyanújukat” ne kelljen feladni, a hozzá nem értésüket ne kelljen beismerni. „A gyanúnk egyértelmű volt, valaki elkövetett valamit, és ez most, huszonöt évvel később nem lehet más, mint J. alezredes.” Hamar és társai évtizedekig vezették a katonai elhárítást, és mindmáig nem hallottak az alternatív hipotézisek vizsgálatáról és más korszerű nemzetbiztonsági elemző módszerekről.

A bohózat (a’la Magas, szőke férfi, felemás cipőben): „Úgy döntöttünk, hogy bizalmas nyomozást rendelünk el. Ez azt jelenti, hogy az információszerzéshez minden erőt és eszközt bevethetünk. Miután egy határőr főtisztről volt szó, a belügyminisztérium miniszterhelyettesének kellett engedélyeznie a bizalmas nyomozás megindítását... Két hét alatt egy pontos nyomozási tervet készítettünk. A legfontosabb feladatunk az volt, hogy beazonosítsuk, valóban ő-e J., vagy valaki más bújt a bőrébe... Azt már tudtuk, hogy az eredeti J. az amerikaiak és az angolok kezében halt meg, ezért feltételeztük, hogy valószínűleg ők állhatnak a személycsere hátterében... A kutatás során találtunk olyan dokumentumokat, amelyek arra utaltak, hogy ezt az embert kicserélték. Ilyen volt például egy fénykép, amelynek a hátulján a szülők neve és születési dátuma szerepelt. Ez azért elég feltűnő volt, hiszen általában nem írjuk fel a szüleink nevét és születési dátumát a róluk készült fotóra...” (113. o.)

A belügyminiszterhelyettes persze örömmel adta hozzájárulását még egy ilyen harmatgyenge előterjesztésre is a katonatisztek meghurcolásához, befeketítéséhez. Ekkortájt, 1975-76-ban sikerült a BM-es III/II-es és III/IV-es elhárításnak megbuktatnia Sárközi Sándor vezérőrnagyot, a katonai felderítés vezetőjét azért, mert a neve állítólag szerepelt egy nyugati cég protokoll-listáján, amit a cég telephelyére történt titkos behatolás során szereztek meg a BM-es szolgálatok. „Sárközi Sándor vezérőrnagy számos riválisa és rosszakarója már régen szerette volna őt megbuktatni, a szűkebb környzetével együtt, és nekik csak kapóra jött az általam feltárt és megküldött dokumentum.” – emlékszik vissza az akció egyik kulcsfigurája (Bálint László: Évtizedeim a titkosszolgálatnál; Egy magyar kémelhárító emlékiratai; Kárpátia Studió, 2013, 199. o.).

A BM vezetése ma is minden alkalmat megragad, hogy a Magyar Honvédség rovására növelje kormányzati befolyását – és a katonai elhárítás ehhez készséges partner.

A kém-sztoriból nem maradhat ki a romantikus szál és a szex-jelenet sem:

„Azt pontosan tudtuk, hogy (a protokollos hölgy) a szeretője, ezért a lány lakását is bekameráztuk. Meglepetésünkre nemcsak a nő járt J.-hez, hanem az alezredes is meglátogatta a lakásán hetente kétszer. Mindig az asztalon szeretkeztek, folyton nyikorgott alattuk, már rendesen vártuk, hogy mikor dől össze a bútordarab...” (115. o.)

Régóta tudták, hogy a szeretője, de meglepődtek azon, hogy az alezredes látogatja a lakásán (hetente kétszer)? Talán arra számítottak, hogy a férj (J. alezredes) és a feleség közös lakásán találkoznak, vagy Ferihegyen a parancsnoki irodában szeretkeznek (havonta egyszer)? Van ennek az egésznek valami köze a kémkedéshez? Attól tartok, lesz, mert a lány lakásának bekamerázását is indokolni kell majd utólag.

A törvény szerint – többek között – érintett a megfigyelt személy és mindenki, akiről adatot gyűjtöttek, valamint az állambiztonsági szervek (első helyen a BM III. főcsoportfőnökség) hivatásos alkalmazottja. A vezérőrnagy ezzel az interjúval üzent a kormánynak és a nyilvánosságnak: ő mindent megtehet, a rá vonatkozó törvényeket is szemrebbenés nélkül, nyíltan megsértheti. Ő érinthetetlen érintett.

Furcsállom, hogy a titkosszolgálatok mai vezetői tekintélyük latba vetésével nemhogy megakadályozták volna ennek a „szakkönyvnek” a megjelenését, hanem támogatták azt, hathatós segítséget, szakmai tanácsokat nyújtva a szerzőnek, szerkesztőnek.

Egyébként meggyőződésem, hogy ezt a törvényt nem azért találták ki, hogy az ügynökök és az állambiztonsági tisztek következmények nélkül rágalmazhassák egykori áldozataikat, hanem fordítva: azért, hogy az áldozatok legalább erkölcsi elégtételt kapjanak, és helyreálljon az információs önrendelkezési joguk, vagyis megismerhessék az ellenük törvénytelenül alkalmazott megfigyelések során keletkezett adatokat (a megfigyelők és a megrendelők kilétét is beleértve), és maguk dönthessék el, hogy a személyes adataikból mit hoznak nyilvánosságra. Ehhez képest az is érdekes, hogy Novák András könyve bevezetőjében külön köszönetét fejezi ki a „szakmai lektorálásért” dr. Bánhegyi Gábor vezérőrnagynak, a Legfőbb Ügyészség Kiemelt és Katonai Ügyek Főosztálya főosztályvezető-helyettesének.

Nesze neked, jogállam.

Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

1. Alkossatok önálló véleményt arról, hogy mennyire szolgálja „a szakma” méltóságát és erkölcsi tekintélyét az, hogy a katonai elhárítás nyugalmazott tábornok felső vezetője egy már elhunyt (vagy még élő), könnyen azonosítható volt kollégája házasságtörő szexuális kapcsolatának törvénytelenül megszerzett „zaftos” részleteivel szórakoztatja magát és a nagyérdeműt!
2. Vessétek össze ezt az epizódot is a 2003. évi III. törvény (az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról) 5. § (3) bekezdéssel, miszerint (ismétlésképpen): „az érintett halálozási évét követő hatvan évig anonimizáltan sem ismerhetőek meg a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a vallásos vagy más világnézeti meggyőződésre, az egészségi állapotra, kóros szenvedélyre és szexuális életre vonatkozó adatok. Ha a halálozás éve nem ismert, a védelmi idő az érintett születésétől számított százhúsz év, ha pedig a születés és a halálozás időpontja sem ismert, az irat keletkezésétől számított kilencven év”.
3. Állapítsátok meg, hogy a felsorolt „tényállások” közül melyeket sértette meg a szerző (Novák András újságíró) és interjúalanya (Hamar Ferenc vezérőrnagy, a KBH későbbi műveleti igazgatója és főigazgató-helyettese) az „esettanulmány” közzétételével!
4. Számoljatok utána még egyszer, hogy a könyv 2013-as megjelenését alapul véve hány év telt el az ügy 1974-es keletkezése óta! Nektek is kilencvennél kevesebb jött ki? És hatvannál?
5. Szerintetek Hamar vezérőrnagy alkalmas volt katonai kémelhárítónak? Ha ti lennétek (lettetek volna) a honvédelmi miniszter helyében, bármikor a múltban rábíztátok volna a katonai kémelhárítás műveleti részlegének vezetését?

 (Folytatjuk...)