Ez a történet, amelynek időrendi sorrendben az első epizódja a tegnapi szösszenet volt (Az érinthetetlenek kasztja), a 70-es évek első felében kezdődött, és ma is tart. Ami a világ – és Magyarország – e két jelentősen különböző korszakának eseményeit, az elmúlt fél évszázadot összeköti, az a személyi folytonosság azon titkosszolgálati és politikai főszereplők tekintetében, akik életének aktív szakasza a múlt század 70-es éveitől a 21. század 20-as éveiig  terjed. Természetesen közben új, fiatalabb szereplők is színre léptek, és jónéhányan az „öregek” közül (az elkövetőket, a kárvallottakat és a tanúkat is beleértve) meghaltak, vagy már olyan öregek, hogy emlékezetkiesésben szenvednek.  A múlt azonban – Faulkner szavaival – sohasem hal meg. Sőt el sem múlik.

Ennek szem előtt tartásával folytatjuk a tegnap indult tematikus sorozatot, amely az 1974-es "nagy kémügyünk" és az 1975-ös  MALÉV 240-es járat légi- és titkosszolgálati szerencsétlenkedésének hátterében világítja meg a kivitelezésükben és az évtizedekkel későbbi eltussolásukban közreműködő  egyének és intézmények szakmai, erkölcsi, politikai és jogi felelősségét. Folytassuk tehát Naiv Balfácán második (György barát sokadik) bejegyzésével az 1974-es „nagy kémügy” további fejleményeiről: A katonai kémelhárítás több hírforrást is beszervezett J. alezredes munkahelyén és a lakása közelében is. „Gyanús információkat kerestünk a környezetében.” – magyarázza szakszerűen Hamar vezérőrnagy a 110. oldalon. Márpedig, aki keres, az talál. „Pár héttel később” sikerült is megtudni, hogy az alezredesnek szeretője van! A hölgy – aki egy nagyvállalat protokollfőnöke – ráadásul havi rendszerességgel meglátogatja a célszemélyt Ferihegyen.

Olvasónaplómban keszekusza sorok: Ugyan mit kereshet egy nagyvállalat protokollfőnöke Ferihegyen? Alighanem az ide látogató külföldi üzletfelek fogadására megy ki. Havi rendszerességgel. És ezt csak most tudta meg a titkosszolgálat, ráadásképpen?

„Ebben még nem éreztünk semmilyen kockázati tényezőt. Bár tudtuk, hogy van felesége, azért az nem számított újdonságnak, hogy néhányan tartanak szeretőt is.” – rekonstruálja az elhárítás gondolatmenetét a visszaemlékező. Noha „nem éreztek” semmilyen kockázati tényezőt, a vizsgálatot rendületlenül folytatták, új meg új erők bevetésével. 

A „nagy kémügyeknek” nyilvánított, valójában triviális eseteken még akkor is gőzerővel dolgoztak, ha a hálózati úton begyűjtött információk heteken, hónapokon keresztül semmilyen kockázati tényezőt nem tártak fel. Óriási emberi, anyagi és pénzügyi erőforrásokat fecséreltek délibábos rögeszmék igazolására. Ha a gépezet beindult, minden áron eredményt kellett produkálni, ha másért nem, akkor presztízs-okokból. 

„Pár nappal később” végre „ismét egy érdekes információ futott be. Egy kétszáz utassal a Közel-Keletről érkezett repülőgépről harminc külföldi állampolgárt J. alezredes utasítására egy hátsó kijáraton, busszal vittek ki a repülőtérről". Most figyeljetek! „Ebbe az ügybe már bekapcsolódott a III/II-es csoportfőnökség is, mert a külföldiek között olyanok is voltak, akiket a polgári elhárítás meg akart figyelni. Azzal viszont, hogy J. alezredes nem a főbejáraton engedte ki őket, tulajdonképpen ellehetetlenítette a figyelők munkáját. Az alezredes ezek után már egyértelműen a látókörünk középpontjába került.” (111. o.)

Bruhaha!

Honnan tudta J. alezredes, hogy kiket kell a hátsó kijáraton kicsempészni ahhoz, hogy borsot törjön a III/II csoportfőnökség orra alá? És miért tett volna ilyet, ha agyafúrt kém, aki nem akarja felhívni magára a figyelmet? Látatlanban is elmondom, hogy történt a dolog. J. alezredes a III/II-től (Hamar főhadnagy közvetítésével) kapott egy névsort, hogy ezeket a fickókat kell a figyelők kezére adni, külön buszban leszállítva. Ugyanis az alezredes katona volt, tehát állambiztonsági ügyekben közvetlenül csak a III/IV utasíthatta, ezért a III/II Hamar főhadnagyon, a FEP elhárító tisztjén keresztül szervezte az akciót. Hamar főhadnagy azonban valamit nagyon elbaltázhatott, a „polgári” elhárításról nem is beszélve, hiszen nem biztosították megfelelően az akció helyszínét, nem figyelték az összes kijáratot, nem voltak ott, ahol kellett, a megfelelő időben a megfelelő helyen, pedig BM-es elhárítóként alighanem úgy ellephették volna a FEP területét és környékét, ahogy akarják.

Vajon ott volt Hamar főhadnagy az akció helyszínén? Ott kellett (volna) lennie, hiszen ő volt a ferihegyi objektumért felelős elhárító tiszt, és egy ilyen fontos akció megszervezését aligha lehetett a nem szakmabeli J. alezredesre bízni, aki ellen ráadásul olyan súlyos gyanú merült fel már hónapokkal korábban, hogy az elhárítás titokban vizsgálatot is indított ellene. Ha Hamar főhadnagy mégsem volt ott az akció helyszínén, akkor még súlyosabb a kudarcért viselt felelőssége. Akár így, akár úgy, minden bizonnyal szabotázs történt, és azt nem J. alezredes követte el: ő csak a bűnbak volt.

„Tulajdonképpen” és „egyértelműen” J. alezredest azért állították a katonai elhárítás célkeresztjébe, hogy eltereljék a figyelmet Hamar főhadnagy és BM-es haverjai baklövéséről, amiért fegyelmi büntetés, ha nem hadbíróság járt volna. Ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy gondatlan hibáról, vagy szándékos „kicseszésről” van szó. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a különféle BM-es csoportfőnökségek vagy belső frakciók már a 70-es évek közepe táján egymás ellen is harcoltak, mondjuk azért, mert a Közel-Keletről érkezett terroristákkal való bánásmód tekintetében nem értettek egyet.

By the way (egyébként) valahol azt is olvastam, hogy 1975-ben, azaz a következő évben, szeptember 30-án Ferihegyről indult el titokzatos körülmények között a MALÉV 240-es járata, amely máig tisztázatlan okok miatt Bejrút közelében 50 emberrel a fedélzetén a tengerbe zuhant. Mindmáig ez lehet a világtörténelem legnagyobb, részletes kivizsgálás nélkül „elkönyvelt” repülőszerencsétlensége.

De ki vagy mi okozta a „balesetet”? J. alezredes akkor (2005-ben) már dutyiban (vizsgálati fogságban) csücsült, ezért aligha tehető felelőssé a tragédiáért. Az üggyel kapcsolatban 2007 (!) szeptemberében Szilvásy György „titokminiszter” levélben azt közölte Dr. Répássy Róbert fideszes képviselővel, hogy „a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok (Információs Hivatal, Nemzetbiztonsági Hivatal) 2003 nyarán összefoglaló jelentést készítettek a bejrúti MALÉV repülőgép katasztrófájáról, a rendelkezésre álló adataikról. A jelentésekben megállapították, hogy korabeli dokumentumokkal és műveleti adatokkal nem rendelkeznek. A jelentések elkészítéséhez végrehajtott intézkedések során összegyűjtött információkból a szerencsétlenség oka nem állapítható meg. A 2003-ban kelt két dokumentum – a légikatasztrófával közvetlenül összefüggésben nem álló egyéb tartalmuk miatt – jelenleg is szigorúan titkos minősítésű. Az említetteken kívül – és ezt a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok vezetői ismételten megerősítették – e témában egyéb iratok nem találhatók. 

Házi feladat a Nemzeti Közveszélyes Egyetem nemzetbiztonsági szakos hallgatóinak:

1./ Vajon miért nem tudnak semmit a polgári szolgálatok?

2./ Kihez tartozott a FEP 1975-ben? Segítségképpen: a BM III/IV-hez, azaz a katonai elhárításhoz, aminek az iratait a rendszerváltás után a KBH-nál kellett (volna) őrizni.

3./ Életszerű-e, hogy ezt nem tudta Répássy és Szilvásy?

4./ Ha valaki kíváncsi lett volna a történtekre 2003-ban vagy 2007-ben, akkor kit kellett volna kérdeznie?

a./ az IH-t;

b./ az NBH-t;

c./ Szilvásyt, a polgári titokminisztert;

d./ Hamar Ferencet, aki ’75-ben főhadnagyként, vagy inkább már századosként még a FEP objektumfelelős elhárító tisztje volt;

e./ Hamar volt főnökét, Stefán Géza, későbbi vezérezredest (2007-ben még élt, sőt hivatalban volt);

f./ Valaki mást, mégpedig: ...

Reszkető kezekkel írom az olvasónaplóba:

Ott volt Hamar Ferenc 1975 szeptember 30-án Ferihegyen, amikor – szemtanúk szerint – a repülőgépet Budapesten az indulás előtt egy „kimondottan félreeső” helyen várakoztatták, és egy időre megszűnt a repülőtér kivilágítása? Elhiggyük „a repülőtér” (azaz Hamar Ferenc?) magyarázatát, miszerint áramszünet okozta az üzemzavart, holott mások szerint ekkor fegyvereket rakodtak a gépre, megint mások szerint a magyar „titkosszolgálat” kívánta azt a látszatot kelteni, hogy a hazánkban terrorakciók szervezésére és végrehajtására kiképzett PFSZ-tagok (Arafat kivételével a teljes vezetőség) a sötétség leple alatt szálltak fel a gépre?

Sikeres volt a látszatkeltés, avagy a látszat eloszlatása, vagy éppen sikertelen, egyre megy. Az izraeli (vagy a szír) titkosszolgálat alighanem jobbnak látta, ha mindenképpen megsemmisíti a gépet. Miért a ’74-es kémüggyel, miért nem a ’75-ös, félszáz ártatlan áldozatot követelő „titkosszolgálati kombinációval” dicsekszik el a Vezérőrnagy?

A ’75-ös MALÉV-légikatasztrófáról részletesebben itt lehet tájékozódni:

(Folytatjuk...)