Az előző két bejegyzés folytatásaként ott tartunk, hogy a színen megjelent egy külsőre kommandósnak is beillő, magát ügyésznek valló illető, aki arra kért (ellentmondást nem tűrő hangon), hogy most neki mondjam el, hogy kit és miért akarok feljelenteni.
Közbevetőleg megjegyzem: Aktív nyugdíjas koromban - most is az vagyok - nem egyszer találkoztam olyan ügyészekkel, akik korábban rendőrök voltak, és közben esti vagy levelező tagozaton elvégeztek egy jogi egyetemet és ügyészi szakvizsgát tettek. Sokan közülük jó szakemberré váltak, de néhányukról ez nem mondható el. Viszont ők is "katonai", valamint az oda sorolt rendőri és nemzetbiztonsági bűnügyekkel foglalkoztak, és értelemszerűen még a rendfokozatukat is megőrizték. Ezek a "katonai ügyészek"a KNYF állományába kerültek (nemrégiben még a Budapest Regionális Osztály, az FNYÜ jogelődje is oda tartozott). Tehát az új jövevény "katonás", vagy inkább "rendőrös" stílusa nem lepett meg. Egész szakmai pályafutásom során olyan körökben mozogtam, amelyekben ez a stílus semmiféle meglepetést nem kelthetett, bár a kollégák egymás között nem feltétlenül követelték meg az összes formai ("alaki szabályzatba" foglalt) előírás szigorú betartását. Nem is azon lepődtem meg, hogy az ügyészek között egy (feltehetően) volt rendőrrel találkozok, hanem azon, hogy egy "civillel" szemben, akinek a katonai és nemzetbiztonsági előéletéről elvben semmit sem tudhatott, hiszen nem a nyugdíjas katonai, hanem a személyi igazolványomat mutattam be a biztonsági őrnek (hacsak nem kaptak "fülest" a várható jövetelemről, de honnan tudhatták volna előre, hogy hozzájuk fogok betoppanni, hacsak - no lám, még egy "hacsak" - nem figyelmeztette őket az az ügyész, aki a FNYÜ-t ajánlotta nekem mint gyermekvédelmi ügyben "illetékest", vagy hacsak - harmadszor is "hacsak" - nem vetettek be titkosszolgálati eszközöket is ellenem, de ennyire nem lehetek rosszmájú, korholtam magam), szóval, hogy ne maradjon befejezetlen ez a végtelen mondat, visszatérek a "hacsak"-ok előtti felvetéshez: Civilekkel szemben általában az a normális, ha a rendőri reflexeiket elnyomva, amennyire csak lehetséges, moderálják magukat.
Beismerem, hogy nem vagyok jogász, bár a nemzetbiztonsági szakági jogot elég jól ismerem, sőt egyetemi óraákat is adtam belőle, és a szigorlati vizsgabizottságban is benne voltam, de az biztos, hogy amit itt, az FNYÜ-n műveltek velem, azt sehol, egyetlen egyetemen sem tanítják ("hacsak" az NKE-n nem illesztették újabban a tananyagba az ügyfelek megfélemlítéssel történő lerázását arra az esetre, ha magas rangú kormánytisztviselőket akarnának feljelenteni), legalábbis amíg a jogelőd Zrínyin tanítottam, ez szóba se jöhetett.

Azt viszont el kell ismernem, hogy XY ügyész, amint belekezdtem a mondókámba (még az első mondaton sem jutottam túl), villámgyors egymásutánban feltett néhány tényszerűnek látszó kérdést: Hol van a gyerek édesanyja? (Meghalt.) Hol tartózkodik az apja? (Külföldön, ismeretlen helyen.) Melyik szervezet kezelte először az ügyet? A helyi magyar konzulátus, a szokásos tartózkodási hely alapján, de már itt kezdődtek a problémák - és folytattam volna azzal, hogy nyugtatgattak, mindenről tudnak és mindent intéznek a halotti bizonyítvány beszerzésétől és megküldésétől kezdve a magyar gyámhatóság értesítésén és folyamatos tájékoztatásán keresztül a külföldi hatóságokkal való kapcsolattartásig, ha nem szakított volna félbe: "Akkor azt tanácsolom, hogy forduljon a konzulátushoz, ők az illetékesek." "De a magyar kerületi gyámhivatalnak is van illetékessége, mert ott van az örökölt lakása, viszont a hagyaték ügyében sem intézkedtek, nem beszélve a gyámrendelés szükségességéről, vagy a végrendelet beszerzéséről és lefordíttatásáról, hogy tisztázhassák az illetékességet" - vettettem volna közbe, de az ügyész letorkollt, hogy ne szakítsam félbe, és tovább bombázott olyan kérdésekkel, mint "A gyámügynél mikor tettek  bejelentést?", "A kijelölt gyám milyen állampolgár?" (magyar), "Rokona-e a gyermeknek?" (nem), "Hogy került egyáltalán a képbe?" (összebarátkozott az édesanyával, kb. fél évvel azelőtt, hogy az elhunyt) stb., amiket sokkal rövidebb idő alatt el tudtam volna mondani összefüggően és lényegre törően, nem beszélve arról, hogy mindez jegyzőkönyvön kívül zajlott, és ha tehettem volna feljelentést, akkor már rég túl lettünk volna rajta, és már látszott, hogy csak azért kérdezget, hogy elvegye a kedvemet a feljelentéstől (vagy az élettől). Juszt is elmondtam neki legalább három nagyon meredek epizódot a sok közül, ami nemcsak a magyar é a külföldi gyermekvédelmi hatóság, hanem a rendőrség figyelmére is méltán tarthatott volna számot, és azt, hogy a GYERGYÁM a gyámmal összefogva hamis tájékoztatást ad a magyarországi rokonoknak, bár másodszor is megjegyezte, eléggé fenyegetően, hogy "Már mondtam, hogy ne szakítson félbe!", és azt is leszögeztem, nem igaz, hogy a külföldi hatósággal leveleztek (hanem a gyám jogi képviselőjével, akiről azt "hitték", hogy ő a bíró, de valójában azt se tudták, hogy fiú vagy lány, pedig az iratokból egyértelműen kiderült); továbbá rendőrségi segédlettel közokiratokat hamisítottak (itt ő szólt közbe, hogy "Ezt úgysem fogja tudni bebizonyítani!"), rengeteg eljárási hibát követtek el (pl. egy az ügy érdemére kiható, tetemes anyagi vonzatú, a kislánynak és a rokonoknak is jelentős kárt okozó  nyolcnapos határidős intézkedést két hónappal "elhalasztottak" úgy, hogy már nem lehetett visszacsinálni, és még csak azt sem mondták, hogy "Pardon"!) stb. stb.
Az ügyész végig a fejét csóválta, időnként közbeszólt, hogy ez nem bűnügy, hanem gyámsági ügy, ő már sok ilyent hallott, és megérti, hogy fel vagyok háborodva, de a megoldás akkor is az, hogy én forduljak a külföldi bírósághoz. "Igaz, hogy az eljárás évekig eltarthat, és rengeteg pénzbe kerül, továbbá semmi eredménnyel nem kecsegtet, úgyhogy döntse el, hogy megéri-e". "Márpedig" - így én -, "ez már évek óta nem gyámsági ügy, hanem bűnügy, és ragaszkodom a feljelentés megtételéhez".
- Akkor az a tanácsom, hogy a BRFK Gazdasági Bűnüldözési Osztályához forduljon, náluk tegyen feljelentést.
Erre elmondtam neki, hogy pont a BRFK volt az, amelyik többszörös határidő-túllépéssel és jogi (de jogtalan) trükkökkel elutasította a 2020-as feljelentésemet: Először több, mint egy hónapig nem válaszoltak, majd amikor  feljelentés-kiegészítést juttattam el hozzájuk a kerületi gyámhivatal utolsó húzásáról, amellyel egyszerűen megszüntették az egész eljárást (nyilván, mert tudomást szereztek a feljelentésről), akkor még ugyanaznap, de két-három órával később megérkezett a BRFK-tól egy tanúkénti idézés számomra, dörgedelmekkel, hogy "az ügy" minden iratát hozzam magammal, ha nem jelenek meg, akkor elővezetnek, megbírságolnak stb. (az, hogy milyen ügyről van szó, nem lett megemlítve az idézésben, de én nyilván sejthettem, hogy melyik ügyről van szó). Az idézés kapott egy nyilvántartási számot, aminek az alszáma 1-es volt. Tekintettel arra, hogy a BRFK-nál a kezdőirat (a feljelentés) nem kap alszámot, és a következő irat kapja az 1-est, már itt nyilvánvaló, hogy valami "csalás" történt, mert az 1-es alszámot a nyomozást elrendelő határozatnak kellett volna kapnia (ahhoz, hogy tanúként idézzenek, előbb nyomozást kell elrendelni). Erre azt válaszolta, hogy ő már 30 éve ügyész, és pontosan ismeri a Rendőrség iratkezelési szabályzatát, úgyhogy ne oktassam ki,  ez teljesen természetes, ugyanis az alszám nélküli elektronikus kezdőiratot (a feljelentésemet) nyilván az eredeti formájában kiszedték az elektronikus rendszerből és kinyomtatták, és rátettek egy pecsétet, ami igazolja, hogy nyomozást rendeltek el az ügyben (tehát így az egyszerre volt alszám nélküli és 1-es alszámú is), és ez teljesen szabályos és megszokott a Rendőrségnél." Így lesz egyértelmű, hogy melyik ügyben rendeltek el nyomozást".
- Nem a megfelelő iktatási és/vagy hivatkozási számból, amit a nyomozást elrendelő irat kapott?
- Nem.
Erőt vettem magamon, hogy ne röhögjem ki, inkább elmeséltem, hogy a "tanúkihallgatásról" készült egy jegyzőkönyv, aminek azt a címet adták, hogy "Jegyzőkönyv a feljelentő meghallgatásáról", majd miután "megkönnyebbülten" hazamentem, három nap múlva kaptam egy feljelentést elutasító határozatot, amiben az adott eseményt már nem tanúkihallgatásnak, hanem feljelentés-kiegészítésnek nevezték. "Na és? Ezt hivatalosan így kell nevezni!" - oktatgatott. "Dehát papírom van róla, hogy tanúkihallgatásra idéztek, tehát nyomozást rendeltek el, nem feljelentéskiegészítést!" - fakadtam ki. "Ez nem közokirat-hamisítás?" - kérdeztem az ügyésztől. "Nem!" - válaszolta - "Ezek szerint tényleg feljelentés-kiegészítés történt".
- De akkor miért küldtek tanúkénti idézést?
- Azért, mert a rendőrségen nincs feljelentés-kiegészítési nyomtatvány, csak tanúkénti idézés, de azt feljelentés-kiegészítésnek kell venni - válaszolta.Még szó volt újabb, sorozatos határidő-túllépésekről is, amit azzal magyarázott, hogy: "Ebben semmi különös nincs, mi itt az ügyészségen szintén sokszor négy-öt hónap alatt hozunk döntést egy feljelentés elintézéséről (Megj: a hivatalos határidő három nap lenne), annyira túlterheltek vagyunk. Ekkor megkérdeztem: "Szóval, ha egy kiskorú veszélyeztetéséről, kifosztásáról, az érzelmi, értelmi, erkölcsi, szellemi fejlődésének rombolásáról van szó, és mindez a gyámügyi hatóságok és az elöljáró Belügyminisztérium intézményi keretei között zajlik, akkor nincs lehetőség az ügy büntetőjogi kezelésére, kizárólag a gyámhatósághoz lehet kérvényeket írogatni?" "Igen, ez a helyzet" - mondta.
- Akkor most itt tehetek feljelentést, vagy nem? - kérdeztem.
-Semmiképpen sem. Ha mindenáron feljelentést akar tenni, akkor javaslom, hogy a BRFK Gazdaságvédelmi Osztályához forduljon - ismételte meg.
-Dehát ez egy gyermekvédelmi ügy! - vetettem fel.
- Az elnevezésük "Gazdaságvédelmi", de a portfóliójuk ennél szélesebb - válaszolta.
- Mindenesetre köszönöm a jótanácsot - mondtam. Azt már nem árultam el neki, hogy a BRFK és az őt irányító belügyminiszter ellen nem a BRFK-n fogok feljelentést tenni, hanem a legfőbb ügyésznél.
- Nagyon szívesen! - így ő.
- Arról, hogy itt voltam majdnem két órán keresztül, kapok valami igazolást? - kérdeztem ismét.
- Minek magának igazolás?
Ezt mondjuk kitalálhatta volna magától is, de "viccesen" azt válaszoltam: "Hát például azért, hogy a feleségemnek bizonyítani tudjam, nem a szeretőmnél jártam ilyen hosszú ideig".
- Itt a nevem, és a telefonszámom! - válaszolta komolyan, és tépett egy cetlit a magával hozott A4-es papírlapról, arra ráfirkantotta. - Ha a felesége felhív engem, akkor majd igazolom, hogy itt járt, de mi hivatalos papírt nem adunk senkinek.
- Hát akkor menjünk! - zártam le az eszmecserét.
- Gyalog vagy lifttel? - kérdezte. - A második emelet nincs nagyon magasan.
- Mehetünk gyalog is. - mondtam. Lent kiszedtem a telefonomat a rekeszből, a kulcsot visszaadtam a biztonsági őrnek, aki megnyomott egy gombot, amivel kinyitotta az ajtót, és 12 előtt pár perccel már szabad voltam!

Már amennyire szabad lehet az ember gyermeke ebben az országban.