Kedves András, először is gratulálok a március 2-i, 12 pontos Facebook-bejegyzésedhez, ami akár a múlt hétvégi londoni védelmi csúcsértekezlet elnöki bevezetője vagy egy nagydoktori értekezés téziseinek összefoglalója is lehetne. Egyetlen mondatoddal szállnék vitába, és egy másik megállapításodat pontosítanám, illetve kiegészíteném.

Az, hogy „esetleg” a (magyar) vezetés egy része mostanra orosz ügynök, a várható végeredmény szempontjából egyáltalán nem mellékes. Ezen áll vagy bukik Magyarország sorsa. Ez a felismerés fog elvezetni a legfelsőbb kormányszinteken és alattuk mindenhol (az ál-ellenzék soraiban, valamint a „független” sajtó szerkesztőségeiben is) megbúvó, az orosz „eurázsista” törekvéseket kiszolgáló ügynökök leleplezéséhez, a „Hálózat” felszámolásához és a demokratikus, jogállami viszonyok helyreállításához. Az (múlik rajta), hogy vissza tudjuk-e szerezni a megbízhatóságunkat, szavahihetőségünket a szövetségeseink és a partnereink szemében, hogy ne hagyjanak ki minket a döntéshozatalból, és hogy – tevékeny hozzájárulásunk ellenében – részesülhessünk a kollektív védelem előnyeiből a mostani „körkörös támadás” egyre biztosabbnak látszó katasztrofális következményeinek elszenvedése helyett.

A magam részéről eddig mindent megtettem a miniszterelnökünket is behálózó árnyék-titkosszolgálat, az ÁSZ leleplezése érdekében. A tavaly november 6-án megjelent „Jelentés” című e-könyvben és blogbejegyzésekben (pl. ebben) kemény bizonyítékokkal támasztottam alá, hogy az egykori Katonai Biztonsági Hivatal a rendszerváltás óta, sőt a NATO- és EU-csatlakozásunkat követően is a szövetségesek ellen folytatott katonai kémkedést. Az ÁSZ mostanra az ügynökhálózatát kiterjesztette a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokra, a rendvédelmi szervekre, sőt az állami intézmények széles körére, az Országgyűlés korábbi és jelenlegi Nemzetbiztonsági Bizottságaira, a civil egyesületekre, mindhárom (a sajtóval együtt mind a négy) hatalmi ágra, a közép- és felsőszintű vezetők nagy részére, beleértve a főméltóságokat (államfő, miniszterelnök, parlamenti elnök, legfőbb ügyész) is.

Az Orbán-kormány ma már a másként gondolkodókat (jobban mondva a gondolkodókat általában) tartja a legfőbb „nemzetbiztonsági” fenyegetésnek, a kül- és biztonságpolitikájában pedig „Brüsszelt” (a NATO-t és az EU-t) festi le ellenségként, és háborús feszültséget kelt, a zavarosban halászik. A magyar uralkodó „elit” (ha itt egyáltalán van értelme ennek a szónak) abban reménykedik, hogy  keleti és déli irányban terjeszkedve – hullarabló módjára – középhatalommá hizlalhatja fel magát a szétvert (Ezt még várjuk ki!) Ukrajna és Bosznia romjain, Kárpátalját „visszafoglalva”, a Balkán fölötti befolyását növelve, „országgyarapító” és „nemzetmentő” szerepben tetszelegve; és ennek ürügyén véglegesen leszámolhat az antidemokratikus, a jogállamiságot semmibe vevő diktatúrája ellenfeleivel.

Egy kicsit sajnálom, hogy a közéleti, szakpolitikai (nemzetbiztonsági) és „irodalmi” munkásságommal, beleértve a hivatalos hatalmasságokhoz írt, törvényellenesen válasz nélkül hagyott közérdekű bejelentéseket és adatigényléseket, sőt néha feljelentéseket is – nem sikerült kézzelfogható, vagy akárcsak látható eredményeket elérnem. Pedig az ilyen problémákra van megoldás, mégpedig a szövetséges és partnerországok Információvédelmi Megállapodásában és a NATO Információvédelmi Szabályzatában leírt, meghatározott esetekben (mint amilyen a magyar) kötelező eljárások, kivizsgálások kezdeményezése és végrehajtása. A  Megállapodás a PfP-programhoz való  csatlakozásunkkor, a Szabályzat a NATO-tagságunk elnyerésekor vált a magyar jogrendszer részévé. Meggyőződésem, hogy ezek mentén, szuverén módon, saját kezdeményezésre, önerőből (de a szövetségesekkel és a partnerekkel jóhiszeműen együttműködve) leplezhetjük le és számolhatjuk fel az ÁSZ-t, és ez a hitelességünk, megbízhatóságunk visszaszerzésének, elismertetésének, az európai döntéshozatalba való újbóli bekapcsolódásunknak, hozzájárulási képességeink megújításának, egyben a kollektív védelem előnyeiből való részesedésünknek az előfeltétele.

Ezért mondtam azt, hogy  a magyar politikai-katonai-nemzetbiztonsági vezetők (orosz) ügynök mivoltja (tisztelet a kivételnek) egyáltalán nem mellékes kérdés.

A másik hozzáfűzni valóm egy kiegészítés ahhoz a mondathoz, miszerint „Az Egyesült Államoknak továbbra is érdeke, hogy Oroszország ne győzhessen ebben a háborúban, és hogy Európa nagyobb szerepet vállaljon a konfliktus kezelésében, hogy az USA Kínára tudjon koncentrálni”. Noha a megállapítás tényszerűen igaz, a „háború” szóval egy mondatban szerepeltetni Oroszországot és Kínát – véleményem szerint – nem szerencsés. Kína valóban egy mindenoldalú kihívás az Egyesült Államok (és Európa) számára, de nem fenyegetés, különösen nem katonai fenyegetés. Semmi sem utal arra (annál inkább az ellenkezőjére), hogy Kína katonai erővel meg akarná támadni az Egyesült Államokat, vagy Európát, sőt meggyőződésem, hogy Tajvant sem szándékozik lerohanni. Ez nem áll érdekében. Viszont fűződnek bizonyos alapvető biztonsági érdekei a tajvani status quo fenntartásához, vagyis ahhoz, hogy a „szigetország” a nemzetközi jog értelmében ne váljon függetlenné, sőt ne is kiáltsa ki provokatív módon a függetlenségét.

Kína egy „veszedelmes” gazdasági-kereskedelmi „versenyző” („competitor”), aki a bizonyos területeken meglévő „komparatív”, azaz viszonylagos fölényét, versenyelőnyét sokszor „szabálytalan” eszközökkel, módszerekkel igyekszik kihasználni, de ez – valljuk be – a kapitalista világgazdaság nagy szereplőinek mindegyikére többé-kevésbé jellemző. Éppen ezért minden ország, illetve nagyvállalat joga, sőt kötelessége, hogy olyan üzleteket, olyan gazdasági-kereskedelmi megállapodásokat, versenyszabályozási egyezményeket kössön, olyan környezetet alakítson ki a két- és többoldalú viszonylataiban, amelyek a részvényesei, vagy a gondoskodási és felelősségi körébe tartozó közösségek szempontjából kölcsönösen előnyösek, minden érdekelt fél számára elfogadhatóak. Ezt hívják piacszabályozásnak, állami beavatkozásnak, üzleti etikának meg ilyesminek.

Az USA-nak azért kell Kínára „koncentrálnia” – anélkül, hogy más régiókról megfeledkezne – mert Kína az egyetlen, hozzá mérhető versenytárs, nemcsak gazdasági-kereskedelmi téren, hanem a geopolitika és -stratégia minden dimenziójában. Természetesen nem lehet elvitatni a jogot sem Kínától, sem az USA-tól, hogy megfelelő elrettentő erőt hozzon létre, és olyan biztonsági, szövetségi rendszert alakítson ki, amely az alapvető érdekei védelmét, végszükség esetén érvényesítését biztosítja a nemzetközi jog és a józan ész követelményeinek betartásával. Hogy ez ne vezessen háborúhoz, az a szuper- és a hiperhatalom közös felelőssége, ebbe Magyarország nem szólhat bele, legfeljebb a szakértői - ha vannak - szerény véleményt nyilváníthatnak..

Nem elképzelhetetlen, hogy  a regionális nézeteltérések az ázsiai-csendes-óceáni térségben az USA és Kína közötti korlátozott katonai konfliktus formájában csapódnak le. Ha ez bekövetkezik, akkor az – akárcsak Ukrajna esetében – a diplomácia kudarca lesz. Az a tény, hogy a Trump-kormányzat külügyminisztériumának honlapjáról eltüntették a „Nem támogatjuk Tajvan függetlenségét” szövegű kitételt, Kína szempontjából éppen akkora, meglepetésszerű pálfordulást, „árulást”, szebben mondva a szerződésben vállalt nemzetközi kötelességek alóli kibúvást jelent, mint Európa szempontjából azok a megnyilvánulások, amelyek a kontinensünk orosz fenyegetéssel szembeni védelmében való amerikai részvételi kötelezettségvállalások „felhígulására” utalnak. Még egy amerikai-kínai „all-out” (Mindent bele!) gazdasági háború is (a szankciós kötelezettségek miatt, amelyeket Washington harmadik országokra is érvényesnek tekintene) az európai országok és Kína közötti kereskedelem blokkolásához, vagyis gazdasági értelemben katasztrófához vezetne, ami még az USA-hoz eddig közel álló államokat (például Lengyelországot is) rendkívül súlyosan érintené.

A NATO Alapokmány 5. cikkelyébe éppen azért került be területi korlátozás, mert az USA nem akarta, hogy az európai nagyhatalmaknak vétójoggal felérő beleszólásuk legyen az ázsiai-csendes-óceáni térség biztonságpolitikai, katonai fejleményeinek amerikai részről történő proaktív, a védelmi intézkedéseken túlmutató alakításába. A kollektív önvédelem csak a tagországok honi területét ért támadás esetén lép életbe. Az európai országok a dolgok alakulásától függően lehetnek jó vagy rossz viszonyban Kínával, de katonai erővel érvényesítendő érdekük az ázsiai-csenddes-óceáni térségben nem lehet (mint ahogy Kínának sem Európában).  

Különben sem értem, hogy kinek használ az, hogy Kínát és Oroszországot biztonságpolitikai és katonai értelemben egy kalap alá vesszük, és egymás karjaiba hajszoljuk. Azazhogy mégis, sejtem. Tőke Péter egyik könyvében olvashatjuk a következő kis bekezdést: „Orbán okosabb, mint a sok nyugati felfuvalkodott behódolt bólogató vezető, mert a magyar miniszterelnök már előre látta, hogy 2015-től kezdődően fokozatosan véget ér az EU amerikai bábáskodás alatti hegemóniája, mert megszületik a fuzionáló orosz-kínai új világhatalom, s az USA ravasz hátat fordítása mellett az EU csak egyet tehet, pincsi kutyaként a farkát csóválva a lábukhoz dörgölőzik (Tőke-Drábik: A kormánybuktatások kézikönyve, TóthÁgas Plusz Kft., 2015. 13. o., vele egybekötve: Önvédelem a migránsok és az EU-kalifátus ellen).

Tőke Péter (már elhunyt) egy volt III/III-as ügynök, aki vénségére neonáci propagandistává vált (akárcsak a szerzőtársa, Drábik János, az összeesküvés-elméletek pápája). A rendszerváltás idején Tőke a Reform nevű lap főszerkesztője volt, és Orbán Viktor 1990-es választási kampányát támogatta. De neki van egy másik szerzőtársa, Címí H. Ferenc is. Utóbbi igazi neve Hamar Ferenc, a katonai rangja  vezérőrnagy, a beosztása 2009-10 táján a Katonai Biztonsági Hivatal műveleti igazgatója, majd főigazgató-helyettese. Együtt írták, szerkesztették, fogalmazták a „Titkos Önböl-háborúnk” című könyvet, amelyben dicsekvő hangnemben lefestik, hogy miképpen jártak túl a KBH tisztjei (egyben az orosz KGB és GRU ügynökei) az 1991-es Irak elleni háború előtt és után az amerikaiak eszén, a koalíció (amelynek Magyarország is tagja volt) háta mögött egy szovjet-iraki különbéke nyélbe ütésében, az iraki tömegpusztító fegyverek elrejtésében stb., és hogyan járultak hozzá dezinformációs műveleteikkel az amerikaiak félrevezetéséhez, a második (2003-as) Öböl-háború kirobbantásához, (amelynek következtében a nemzetközi terrorizmus új hulláma, máig tartó következményekkel elindult).

Egy másik könyvéből az is kiderül, hogy Hamar Ferenccel konspirált kapcsolatban állt, rendszeresen cseréltek információs anyagokat. Hamar államtitkokat árult el az olyan szélsőjobbos ügynökeinek, mint Tőke Péter vagy KGBéla, és rajtuk keresztül tartotta a kapcsolatot a szerb, illetve az orosz titkosszolgálatokkal. Ez az együttműködés a NATO- és EU-csatlakozásunk után is folytatódott.

A „fuzionáló új orosz-kínai világhatalom" tehát az orosz titkosszolgálatok és magyar zsoldosaik agyszüleménye, amit Orbán Viktor fejében is sikerült elültetni. Miniszterelnökünk (vagy Putyin) valóban „vastagon”, mindenkinél ennyire okosabb és előrelátóbb lenne? Valóban ez az idézett látomás, ennek hirdetése és szorgalmazása lenne Magyarország (és Oroszország), vagy akár Kína érdeke? Szerintem a mostani magyar kormány az, amelyik – noha szavakban „békepárti” –, cselekedeteiben háborúpárti.

Most egy pár napig szünetet tartok a bejegyzések írásában, mert egy barátomnak segítek feljelentést megfogalmazni egy másik ügyben. Lehet, hogy végül mégis a gyermekvédelem lesz az, amibe belebukik a rendszer?